Születni tudni kell!
Elmélkedésem első gyermekem világra érkezése kapcsán
Vajon mennyire befolyásolja életünket az édesanyánk pocakjában eltöltött idő? Milyen hatással van a mindennapjainkban érzelmi intelligenciánk egészségére az, hogy hogyan jöttünk a világra? Mivel egyre több bizonyíték támasztja alá, hogy a világhoz (=fény) kapcsolódó érzelmi viszonyunk határozza meg gondolkodásmódunkon keresztül tetteinket, ezért úgy gondolom, hogy ezek lényeges kérdések. A modernnek tekintett, nyugati felfogás szerint sem egy magzat, sem egy újszülött nem nagyon érez, nem igazán hall és látni sem nagyon lát, így a csecsemőkorában, kisgyermekkorában és később elszenvedett hatásokon fog múlni (a szülőktől másolt mintákon túl), hogy felnőttkorára milyen emberré válik. De vajon életünk méhen belüli szakaszának és méhen kívüli kezdetének körülményei tényleg elhanyagolható fontossággal bírnak?
A bejegyzésem témáját az az örömteli esemény ihlette, hogy 2013. április 30-án, kedden este, az általam előre megálmodott módon megszületett a kisfiam, Ádám. Egészséges, életerős kis legényke, az édesanyja versenysúlyának mintegy 8%-át kitevő súllyal jött a világra, szóval nagy méretű ember lesz, mint apja, Józsi bácsi. Innentől fogva úgy érzem, hogy már metafizikai szempontból is rendben lesz az, hogy megosztom a gondolataimat a gyermeki lélek fejlődésének megfigyelésén keresztül az emberré válásunk folyamatával kapcsolatban.
Első gondolatként a bölcs természet egyensúlyra való törekvése jut eszembe. A változás kulcsa a nők szívében van c. írásomban utaltam arra a tényre, hogy háború után több fiú születik, mint lány. Valahonnan tudja a természet, hogy a háborúkban eltávozott férfienergiákat pótolni kell, ezért odafentről elkezdenek több kisfiút a földi tapasztalatszerzésre “leküldeni”. A személyes megélésem a természet egyensúlyra való törekvésével kapcsolatban édesanyám fénybe történő távozásához kapcsolódik, melyről A halál “értelme” az élet c. bejegyzés kapcsán ugyancsak megemlékeztem még tavaly nyáron. Az történt ugyanis, hogy bár már régebb óta szerettünk volna új életet teremteni az asszonnyal, ez a fizikai egészségünk megléte ellenére nem nagyon akart sikerülni (éveken át valami lelki terhet cipeltünk/tem), édesanyám távozása után 40 nappal viszont – amely a spirituális tanítások szerint a halál után földi szférában maradó étertest “utazásának” időtartama – azonnal beköszöntött hozzánk az új élet, pedig semmit nem csináltunk másként, mint előtte. A természet mindig egyensúlyra törekszik, most már személyes tapasztalatom is van erről. (A kisfiam ráadásul 8 nappal korábban – s így még anyák napja előtt(!) – született az előrejelzéshez képest, így az Univerzum még a kontinuitásról is “gondoskodott” lehetővé téve, hogy kisfiam édesanyját ünnepeljük május első vasárnapján, ha már a saját édesanyámat csak a gondolataimban tudom átölelni. Arról nem is beszélve, hogy édesanyám neve Katalin, s az év hivatalos Katalin napján kívül – mely november 25-re esik – április 30-án is ünnepelnek eme csodás női név viselői. Vajon ez véletlen vagy “üzenet odaátról”? Na de nem akarok túl romantikus lenni… :))
Visszatérve a kezdő bekezdés gondolataira, azóta foglalkoztatnak az áldott állapotban történő létezésünk és születésünk körülményeinek kérdései, amióta elkezdtem tanulmányozni az emberi természetet és az abból fakadó cselekedeteinket, amelyből az emberiség története íródik (megállás nélkül). Mivel hitem szerint minden, ami történik a világon hatással van az univerzum EGYségére, az abszolút létből kiszakadt, tapasztalati céllal létrejövő (vagy inkább megteremtett?) ÉLETre, ezért a kezdő bekezdésben feltett kérdésekre a válaszokat az életünk minőségét tekintve abban vélem megtalálni, hogy a szabad akaratunkat milyen szellemiség szolgálatába állítjuk. Mindent lehet, de nem mindent szabad. Mindezt a kezdetektől fogva. A kezdet pedig szüleink döntésétől indul. Rajtam (is) múlik, hogy a saját gyerekem milyen “kezdőcsomagot” kap.
„A példamutatás nem a legfontosabb dolog ahhoz, hogy másokra hatással legyünk. Az az egyetlen dolog.”
- Albert Schweitzer
Miért látom így?
Többször írtam már, hogy az életünket alapvető szükségletek mentén éljük. A szükségletek közös nevezője a kapcsolódás. Akár a bizonyosságunk, fontosságunk, változatosságunk vagy a szeretet kielégítése a cél, tudat alatt mindegyikben a külvilág “visszaigazolása” általi kapcsolódást keressük. (Még a veszekedések és vitatkozások tudatalatti célja is ez.) Az ember fizikai fogantatása után 9 hónapon keresztül az édesanyjával van egységben. Ez 23 millió másodpercnyi folyamatos egységélmény. Ez alatt az időszak alatt az édesanya megélt érzelmei, gondolatai és úgy en bloc a nézőpontja állandó hatással van a fejlődő magzat életére. Személyes élményünk, hogy amikor az asszony kismama jógára járt a várandós időszakban és volt egy olyan feladat, hogy gondolatban simogassa meg a kisbaba fejét, a picurkánk mindig visszajelzett az édesanyjának egy rúgással, hogy Ő VAN. Mindig. Vajon hogyan lehetséges ez, ha – ahogy a nyugati tudomány tartja – születésünk előtt “teljes tudatlanságban” vagyunk? A szülész-nőgyógyász szakorvosunk is megerősítette, hogy a babák a méhen belül is állandóan kommunikálnak a szülőkkel. Számít-e akkor ennek tükrében, hogy az áldott 9 hónapban milyen lelkiállapotú az anya és az apa? Vannak, akik szerint igen. (Én is ide tartozom.)
“A széltől is óvd a várandós kismamát.”
A tudatos teremtés jóllehet nem csak a fogantatástól indul, hanem már jóval előtte. Mint ahogyan mi is éveken keresztül, a mai nyugati társadalmakban is nagyon sok fiatal pár küzd – pszichoszomatikus – meddőséggel, amely általában abból fakad, hogy az elképzelt valóságunk és az érzékelt valóságunk között jelentős eltérést tapasztalunk. (Ebből is látszik, hogy látszólag hiába szövegelek okosságokat ezen a blogon, a „saját keresztemet” nekem is cipelnem kell és meg kell tudnom élni azt, amiről beszélek.) A lelki gikszer szinte mindig abból fakad, hogy a „normálishoz” viszonyítunk és meg akarunk felelni bizonyos normáknak, ami stressz állapotot hoz létre még akkor is, ha tudatában vagyok annak, hogy a lelki megfeszülés a szerveim működését sem hagyja figyelmen kívül. A stressz ugyanis a legtöbbször a teremtő energiák áramlásának az útjában áll, így jönnek létre az ún. blokkok, akadályok. Így a nőknél pl. a petesejt megtapadási / megtermékenyülési képességét vagy a férfiaknál a spermák fürgeségét nagyban befolyásolja az, hogy milyen lelkiállapotban történik az összebújás. (Nem véletlen, hogy a még “mindenbe beleszaró” fiataloknál oly gyakori az éjszakai “baleset”, mert ők még nem megfelelni akarnak semmilyen normának, csak élvezni azt, hogy kapcsolódni jó.)
Néha szokták tőlem kérdezni, hogy mire alapozom azt a nézetet, miszerint az érzelmi viszonyulásaink és a konfliktuskezelő mechanizmusunk az, amelyik az EGÉSZ állapotunkat (=egészség) leginkább befolyásolja és erre általában vissza szoktam kérdezni 2 sokak által átélt személyes tapasztalattal. Volt-e olyan, hogy egy vizsga előtt az idegességtől hasmenésed volt? Volt-e olyan, hogy megkívántál valakit és erre a tested a férfiasságod merevedésével / nőiességed hüvelynedvesedésével reagált? Ha ezekre a válasz igen (és ez garantálható :)), akkor miért gondoljuk azt, hogy egyéb érzelmeinknek nincsen következménye a testi működésre, beleértve pl. a fogamzóképességet (de ahogy az Új Medicina / Germán Gyógytudomány több ezer esettanulmánnyal alátámasztotta, akár a rákot is)? S ha ez az összefüggés “véletlenül” lehetséges lenne, akkor vajon milyen mértékű a (leendő) anya lelkiállapotának hatása a szíve alatt hordott magzatra és a megszülető, fizikai léttel ismerkedő csecsemőre?
Bevallom nektek, nem egyszerű ezzel a tudattal végigcsinálni 9 hónapot, de még most is folyamatos kihívásokkal küzdök kisfiam születése után néhány héttel. Egyrészt férfiként némileg frusztráló az a helyzet, hogy a gyermekem természetes táplálása érdekében az édesanyja lelki támogatásán túl nem sokat tehetek (ez az én idiótaságom miatt frusztráló, mert szeretek mindenért személyesen felelősséget vállalni), másrészt pedig az élet bármely területéhez kapcsolódó, elfogadással járó érzelmi hullámzásaimat nem önthetem rá a kedvesemre (pedig jó dolog a kibeszélés), mert új medicinás és pszichológiai ismereteim birtokában tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a gyermekem egészségének függvénye az édesanyja lelkiállapotában keresendő. Ha az édesanya ideges (és mondjuk frusztrált, mert reklamálok a nem elegendő szex miatt :)), akkor a gyermekem is feszült lesz, az édesanya “jó partner vagyok-e?” kérdéskörrel kapcsolatos félelmei pedig folyamatosan megjelennek a gyermekben, amitől a baba beteg lehet. A gyerekbetegségek lélektani hátterét feltérképező alternatív (=anyatermészet logikai rendszerét figyelembe vevő) egészségmegközelítő nézetek egyre többször mutatnak rá arra, hogy egy kisgyermek 6 éves koráig (!) az édesanyja konfliktusainak következtében esik ki a saját egyensúlyi állapotából a helytelen táplálkozás mellett, ezért az egyik legfontosabb dolog az édesanya lelkének védelmezése és a szeretet energiájával történő táplálása. (Megfelelő kommunikáció és tisztelet esetén úgyis visszatér az egészséges szex néhány hónap után, de hiszem, hogy ennek erőltetése nem csak a kapcsolat, hanem a gyermek egészségének rovására is megy.) Figyelembe kell vennünk, hogy az embergyerek tulajdonképpen egy “koraszülött” lény, hiszen 9 hónap méhen belüli fejlődés után a külvilágba kikerülve sem tud önmagáról gondoskodni még évekig, így ez a kezdeti néhány éves időszak rendkívül meghatározó a lelki (és ebből fakadóan testi) egészséget illetően. Az édesanyával való lelki egységélmény a születés után még évekig eltart, ezért véleményem szerint különösen fontos az anyának a saját érzelmeit, lelki háborúságait kordában tartani, ha nem szeretné, ha a gyermeke beteg lenne.
Visszakanyarodva a születés élményéhez, melyre bejegyzésem címe is utal, kisfiam megszületésének pillanatában az örömkönnyeim nyeldesésén túl az az érzés kerített hatalmába, hogy az emberiség hosszú távú boldogulásának kulcsa ezen a ponton keresendő. Gondoltam megosztom veletek, hogy miért gondolom így.
Ahogy említettem, 9 hónap folyamatos kapcsolódással indul fizikai létünk. Egység élményt élünk át, úgy istenigazából, és valójában az egész életünk tudatalatti célja az ebbe az egységbe történő visszatérés. Öröm, bánat, izgatottság, aggodalom mind-mind benne vannak ebben a közös élményben, mely első körben a fogantatástól a születésig tart. Az anya táplálkozásának és a környezethez való viszonyának (=ahogy a külvilág eseményeiből odabent egy érzelmi térképet hoz létre) köszönhető energiaszintje folyamatosan hat a fejlődő babára, a rendszeres relaxáció ezért segíti a közös “munkát”. Sokat köszönhetünk a kismama jógán tanultaknak ezzel kapcsolatban, a természetes szemléletű szülész-nőgyógyászunknak és szülésznőnknek, akik gyógyszerek helyett mindig valami “alternatív” módszerrel (=nem mesterséges kemikáliák igénybe vételével) segítették az áldott állapotot, valamint pl. a svájci-amerikai fejlődéspszichológus Dr. Aletha J. Solter: Bölcs Baba c. könyvének, melyben a doktornő személyes tapasztalatait átadva megosztja az olvasókkal, hogy mi megy végbe életünk édesanyánkkal történt egységben leélt 9 hónapjában + az ezt követő 2.5 éves időszakban. (Érdekes volt számomra, hogy ez a könyv pl. a sírás jelentőségével sokat foglalkozik, mint stresszoldó “gyakorlat”, s a felnőttkori káros szenvedélyek jelentős részét is abban látja, hogy a babát mindenféle figyelemelterelő módszerrel leszoktatják a negatív érzelmei átéléséről. Magyarul sokszor érdemes sírni hagyni a babát – ha valóban nincs különösebb oka (!), csak a stressz levezetése – , de úgy, hogy végig ott vagyunk vele, mert ennek is egységben kell megtörténnie, ellenkező esetben a gyermek sorozatos elhagyatottsági konfliktusokat fog átélni!) Ami pedig magát a szülés folyamatát illeti, nagyon pozitív hatással volt ránk a több évtizedes tapasztalattal rendelkező francia szülész-nőgyógyász Frédérick Leboyer: A gyöngéd születés c. könyve, mely a világra jövetelünk csendes körülményeinek előnyeiről mesél. Mi is lehetne fontosabb egy újszülött számára, mint a sötét, pihe-puha, anyuci szívhangjával biztonságot adó méhből történő küzdelmes megérkezés utáni csendes, meghitt szemlélődés az édesanya mellkasán (a kapcsolódás fenntartása céljából), szemben a modern kórházi körülmények között gyakran tapasztalható örömujjongó ordítással és vakító reflektorfénnyel(!), melyet az addigi életet jelentő köldökzsinór azonnali elvágása után azzal spékelnek meg, hogy a babát rögvest elviszik az anyjától, hogy “azt a csúnya” magzatmázt lemossák róla? Mi ez, ha nem azonnali “kínzás”? (Arról nem is beszélve, hogy a „felgyorsult” világunkban egyre kevesebb időt adnak a természetes szülésnek – a rendszer „kitalálói” nem tartják fontosnak az anyák ráhangolódását – és az egyszerűség kedvéért császármetszéssel zavarják le ezt a meghatározó és csodálatos folyamatot. Mindezt miért? Mert a császármetszésért az OEP több pénzt fizet…)
Talán kemények ezek a szavak, de ha logikusan belegondolunk és a szívünkkel is átérezzük(!) ezt az inzultust, ez a “vágóhídon megszokott futószalagos rendszer” azonnal belegázol egy újszülött lelkiállapotába. Mivel mi szerettünk volna a babánk első óráiban más körülményeket teremteni, ezért a kezdetektől tudatosan készültünk szinte mindenre, ami az áldott állapotú időszakkal kapcsolatos és mindent megtettünk lelkileg, hogy természetesen történjen meg a születés. Igen, várandósság és áldott állapot, NEM terhes állapot. Ha már itt tartunk, nem furcsa, hogy az egyébként csodás nyelvünkben pont ez a melléknév terjedt el a gyermeküket váró kismamák állapotára? Mit programoz az édesanyába az első pillanattól ez a hozzáállás? A gyermekem egy teher… Kell ennél nagyobb odab@szás (sic!) az életben történő induláshoz? Szerintetek csoda, hogy a sikerorientált világban már nagyon sokszor nem az anyák nevelik a gyermekeiket, hanem a baby sitter? (Most nem arról beszélek, hogy néha van egy segítő kéz, hogy az anya pihenni tudjon, hanem arról, hogy a nevelés jelentős részét nagyon sokan átpasszolják a “fejlett” nyugaton.) S vajon csoda, hogy ez a fejlett, nyugati szemlélet boldogtalan, gyógyszerfogyasztásban élen járó pszichiátriai eset embereket termel ki csőstül, akik számára a siker csak pénzben mérhető? Bocsánat, most ítélkeztem, de nehezen tudok elvonatkoztatni attól, amit a jelenlegi rendszerben tapasztalok „fejlődés” címén…
Számomra mindig is szimpatikus volt az otthon szülés gondolata annak ellenére, hogy a Geréb Ágnes esete kapcsán megjelent rengeteg ijesztgetés hatására bennem is sikerült megágyazni az azonnali orvosi segítségnyújtás lehetőségének hiányából fakadó aprócska félelemcsomagnak. Azért tartottam lényegesnek az “otthoni megérkezés” élményét kezdetektől fogva, mert abban nincsen semmilyen futószalag, csak meghittség, szelídség és leginkább jelenlét, amire az anyának és a gyermeknek is a legnagyobb szüksége van. Nem zavarnak a külső körülmények, a szakemberek ki-be rohangálásai, csak a kismama van (+ a bába), és a baba, aki “úgy döntött, hogy leszületik” tapasztalatot szerezni. Szerencsére a félelemcsomagos emberek számára vannak köztes megoldások is, ugyanis létezik olyan kórház Magyarországon, amelyben az otthon szülés körülményeihez sok mindenben hasonlító alternatív szülőszobán (=teljesen természetes körülmények) hozhatják világra picinyeiket az édesanyák, így a legnagyobb biztonság elérése végett ezt módszert választottuk.
Még amikor ismerkedtünk az előttünk álló kihívásokkal és megismertem egy ilyen intézmény egyetlen alternatív szülőszobáját, akkor is nagyon vágytam rá, hogy a kisfiam majdan ilyen körülmények közepette érkezzen meg az édesanyján kívüli fizikai valóságba, s lám-lám a vonzás törvénye olyannyira “nem” működik, hogy a születés pontosan azon a helyen és úgy történt meg, ahogy elterveztük. (Mire jó, ha sejtszinten rezged kifelé az Univerzumba, amit szeretnél? Nesze! 🙂 ) Mintegy 5 órányi vajúdás után – eleinte a kádban ülve, majd később az ágyon fekve – végül úgy született meg a kisbabánk, hogy én az alternatív szülőszoba franciaágyának szélén ültem, a párom a földön lévő matracon térdelve a nyakamba kapaszkodott, és egymást átölelve nagy levegőket véve “együtt” szültük meg a picit. (Így még a „jótékony” gravitációt igénybe tudtuk venni szemben a szigorúan fektetős szovjet módszerrel, ahol sokszor az anya hasára támaszkodva nyomják ki a gyereket az édesanyjából nem kis érzelmi konfliktust okozva ezzel a gyereknek. Van egy barátom, akivel ez megtörtént, azért merek róla ilyen bátran beszélni.) Leboyer könyvéből tanultak hatására a kedvesem végig csendben volt, a megszületés pillanata után a mellkasára helyezték újszülött babánkat, majd így töltöttünk el több, mint 2 órát csendben, félhomályban, nyugalomban. A köldökzsinórt csak akkor vágtuk el, amikor az már nem lüktetett (kb. 15 perc múlva, így egy pillanatig sem volt oxigénhiányos a pici), a magzatmázat pedig hagytuk, hogy beszívja a kisfiunk bőre (az anyatermészet okosan kitalálta ezt, hogy ne száradjon ki a bőr még napokig!), s az első két órában egyetlen pillanatra nem volt az anyjától külön a kisbabánk. Felsírás is csak egyetlen volt, mikor Ádám legelőször levegőt vett, utána végig csendben szemlélődött és ismerkedett a külvilág furcsa formáival. (A mérleget és a centimétert 2.5 óra elteltével vettük elő, amikor már a “megérkezésen” túl voltunk.) Ekkor mondtam ki legelőször azt a mondatot, ami eme bejegyzés címe lett végül: Születni tudni kell!
Az igazán csodálatos kiegészítés a történethez még az, hogy a babánk minden külső segítség (intravénás oxitocin, epidurális érzéstelenítés, stb.) nélkül a legnagyobb természetességgel született, így még azt a pszichológiai előnyt(?) is „biztosítani tudtuk” a következő generációs porontyunknak, hogy meg kelljen egy kicsit küzdenie a megszületésért. Most már bele van “égetve” a baba tudatalattijába, hogy az igazi eredményekért küzdeni kell. 🙂 Talán mókásan hangzik, hogy ezt így kiemeltem, de több pszichológiai könyvben olvastam a természetes születés hosszú távú előnyeiről, mely a szoptatáshoz hasonlóan arra neveli a piciket, hogy “dolgozzanak meg” a megélhetésért. Hogy ez így lesz-e, az persze majd 20 év múlva kiderül, de mint ahogy korábban is említettem, nekem az a bizonyosságom, hogy a gyermek elindításának jelentős (pszichés) hatása van a későbbi életére. Aki mindent könnyen megkap, az nehezebben válik „harcossá”. Azt azért hozzá kell tennem, hogy ez az „előny” olyan, mint a tehetség, hiszen azok, akik nem így születnek és nevelkednek ugyanúgy motiválhatók a küzdelemre, a győzelem úgyis a harctéren – azaz a rendszeres gyakorlás által megszerzett képességeknek függvényében – dől el. (A kauzális asztrológia azt mondja, hogy a negatív sorskarmánkat az édesanyánk ágáról visszük tovább, így azok a sorsfeladatok, amelyeket az édesanya a saját életében megold pozitív következménnyel járnak majd a gyermeke életében is. S ebben benne van az anya szülés élménye is, amely egybeesik a baba világra jövetelének asztrológiai képletével.)
„Minden gyermekem kiállt önmagáért még mielőtt beszélni tudott volna, s bár ezt nem mindig a beleegyezésemmel tették, elvárom tőlük, hogy a jövőben is ugyanígy cselekedjenek.”
Gerald Ford
Talán az alábbi képen látható állapotra mondta volna a szcientológia megalapítója, L. Ron Hubbard az általa felállított érzelmi tónusskála legfelső, +40-es fokát: The Serenity of Beingness, azaz „A létezés békés nyugalma”. Ő VAN. (A képen Ádám kisfiam látható 6 napos korában. Remélem nem fog engem beperelni 18 évesen, hogy a hozzájárulása nélkül meztelen képeket tettem fel róla a netre. 😀 )
Hogy mi a legfontosabb üzenet, amit kisfiam születése kapcsán szeretnénk tanulságként átadni?
Talán az, hogy a szülés/születés akármennyire is természetes része az életünknek, csakúgy mint egy sikeres vállalkozást vagy a személyes márkánk felépítését, ezt is komolyan kell venni, érdemes rá szellemben és lélekben is felkészülni és ráhangolódni, ha szeretnénk elégedett “vevőt” (=gyermekünk) produkálni a folyamat végén. (Valószínűleg ezt ki lehet jelenteni a gyermeknevelés teljes folyamatáról…) Egy kisbaba receptorai még olyan kifinomultak, hogy lelkünk minden rezgését megérzik, az édesanya lelkiállapotát pedig különösen. Meglátásom szerint a szülői szerepre történő tudatos felkészülés, beleértve a táplálkozást és a lelki gyakorlatokat mind-mind hozzásegítik a gyermekünket ahhoz, hogy kiegyensúlyozott és szeretetteljes emberré válhasson. Ha ugyanis a tudatos törődés és felelősség mintáját adjuk neki tovább, akkor ő is így fog a világhoz, s benne minden élőlényhez kapcsolódni. A felsorolt szakirodalmon túl van még egy könyv, John Gray: A gyermekek az égből jönnek című műve, amely úgy gondolom, hogy nagy segítséget tud nyújtani az indulás utáni időszakhoz, jóllehet a puding próbája az evés, így az ebben a könyvben leírtak tényleges hatékonyságáról úgyszintén csak évek múltán fogok tudni nyilatkozni, bár azt meg kell jegyeznem, hogy a cikkben említett összes könyvre egy természetes szemléletű orvos barátom, Dr. Gelléri Julianna hívta fel a figyelmemet (saját, személyes gyermeknevelési tapasztalataira támaszkodva) és nagyon hálás vagyok neki, hogy megtette. (Akit érint a gyermeknevelés téma, az rengeteg jó blogot – pl. Kismamablog.hu -, fórumot – pl. ezt – és szakirányú weblapot találhat a neten – pl. nagyon jók a La Leche Liga vonatkozó cikkei, vagy pl. az Új Medicinás „Szülés-születés” kurzus ízelítő hangoskönyve.)
Fontos hozzátennem, hogy minden igyekezetem „ellenére” a gyermekem egy önálló individuum saját célokkal és álmokkal, így a legtöbb, amit tehetek érte az az, hogy bölcs iránymutatással segítő kezet nyújtok neki minden téren az útjának kiválasztásában, és a legtávolabbról is elkerülöm azt a torzulást okozó helyzetet, hogy a saját meg nem valósult álmaimat akarjam viszontlátni őbenne.
„Rájöttem, hogy a legjobb tanács, amit a gyermekeidnek adhatsz az az, hogy kitalálod mivé szeretnének válni és segítesz nekik megvalósítani az álmukat.”
Harry S. Truman
Eddigi rövid szülői tapasztalatom alapján úgy érzem, hogy az igazi változáshoz az emberiség tudatszintjének emelkedése terén jelentős mértékben hozzájárulhat az, ha a gyermekeink kezdőcsomagjába is olyan “termékeket” csomagolunk bele, amelyeknek “elfogyasztásával” az igazságra való folyamatos törekvést, az önmagával szembeni kíméletlen őszinteséget és a felebaráti szeretet képességét (=ne tégy olyat mással, amit önmagadnak sem kívánsz) sejtszinten kódolva viszi tovább a gyermek, s így a félig-meddig tudattalan mechanizmusai által is ő lehet az a változás, amit – feltehetően – látni szeretne (majd) a világban.
Első lépésben azonban – azt hiszem – azzal tehetem Ádám fiamnak a legnagyobb szívességet, ha megtanulom megérteni azt a nyelvet, amely által nyöszörgésben próbálja nekem/nekünk átadni a legfontosabb tudnivalókat az ő életéről. Úgyhogy feles helyett most bele is vetem magam Priscilla Dunstan: Baby Language (bébi nyelv) c. anyagába, hátha van esélyem a leghatékonyabb kommunikációs csatorna kialakítására… 🙂
