Parlamentáris tragikomédia
"Panem et circenses" - "Kenyeret és cirkuszt a népnek!"
Távol álljon tőlem, hogy minden parlamenti képviselőt és pártot egy kalap alá vegyek és helytelenül általánosítva azt állítsam, hogy teljesen mindegy ki kormányoz, mert úgysem lesz jobb a helyzet. (Jóllehet, azt a kérdést nap mint nap felteszem önmagamnak, hogy vajon mekkora mértékben vezetik azok az országot, akikre a pozitív változást óhajtó választópolgár leadja a voksát?)
Szerintem egyáltalán nem mindegy, hogy ki kormányoz, mert bár szeretném azt hinni, hogy egy valóban tudatos társadalom képes saját maga által felállított szabályrendszer szerint élni akár még kormányzat nélkül is („Ne legyél már naiv, Józsi!” – igen, hallom a teljesen jogos bekiabálásokat! :)), a helyzet az, hogy még nem vagyunk valóban tudatos társadalom. Még nagyon nem. Egy képzett zenészekből álló szimfonikus zenekar simán elmegy akár karmester nélkül is, mert képesek a muzsikusok egymásra figyelni, de ennek feltétele az, hogy a zeneművet, melyek közösen előadnak, mindannyian rendkívül jól ismerjék. Mindannyian ismerik a darabot és tudnak egymásra figyelni. Ez a kulcs.
Hogy van-e annyi „kakaó” a nyugati világ polgáraiban, hogy előbb-utóbb „megismerjék a zeneművet”, azt persze nem tudhatjuk előre (főleg, hogy a média és a valóságshow-k „ellenünk” dolgoznak), de valahol mélyen a szívemben hiszek abban, hogy – egy meglehetősen negatív képet az elmémből a világra kivetítve – van az a szintű kizsákmányolás és megszorítás, melyet már a legagymosottabb ember sem fogad el természetes gazdasági folyamatnak. Tesztelnek bennünket – szó se róla -, de minél többet beszélgetek ismeretlen ismerősökkel, annál jobban látom, hogyan nyílik az emberek szeme. Valami nincs rendjén. Valamit nem mondanak el nekünk.
Gondolkodtatok-e már azon, hogy a mai parlamentáris demokrácia mennyire abszurd módon működik? A kormányprogramokat nem a népek közös érdeke „írja”, majd annak megvalósításához a történelmünkkel és gazdasági érdekeinkkel tökéletesen tisztában lévő felelős szakembereket keresünk, hanem olyanokat bízunk meg a népképviselettel, akik azért akarnak többnyire politikusok lenni, mert a közös kasszához közel kerülve bebiztosíthatják a saját maguk és családjuk létezését. (Nem szeretnék általánosítani, de sajnos nagyon sok ilyen van!)
Ráadásul a mai képviselők mindenféle kiváltságokat élveznek, mentelmi joguk van és ha kurvára nem azt csinálják, amiért megválasztották őket, abból sem lesz gond, mert nem visszahívhatók a nép által. A parlamentáris tragikomédia abban merül ki mindössze, hogy 4 évente bemész egy elfüggönyözött összetákolt kis “dobozba” és egy listából kiválasztasz egy nevet, akiről az általa képviselt pártja reklámszövegén túl semmit nem tudsz, csak a nyakkendőjének a színe alapján szimpatizálsz vele. (Ha szerencséd van, néha kiírnak egy népszavazást, de azzal aztán már tényleg jóllaktál!) Ennyi.
Mondok egy – talán – meglepő infót, melynek hallatán én is nagyot néztem, amikor elmesélték.
Ugye a kocsmában megfordul néhány ember. Szeretünk iszogatni, mi egy ilyen nép vagyunk. Vannak olyan cimboráim, akiknek pl. van közeli ismerősük a Parlamentben és hallanak ezt-azt. Azt leszámítva, hogy ugyanazon munkahelyen dolgozó emberek bárhol a világon pártállástól függetlenül is ápolhatnak jó viszonyt (!) – s ezzel arra akarok utalni, hogy egy parlamenti vitában egymást pocskondiázó, egymással ellentétes oldalon álló pártokat képviselő honatyák az ülés végeztével összekacsintva közösen megebédelnek (és még meg is dicsérik egymást a jó érvelésért!) -, azért arra szerintem senki nem gondolna, hogy a szavazásra bocsájtott törvényjavaslatok sorsa előre elrendeltetett. Már nem abból a szempontból, hogy le van zsírozva minden, és csak „színházi előadás” folyik, hanem arra vonatkozólag, hogy az egyes pártok vezetői a saját képviselőiknek előre leadják, hogy adott törvényjavaslatra hogyan ajánlott szavazni.
A képviselők tehát kapnak egy listát, hogy X számú törvényjavaslatra a zöld gomb a nyerő, az Y számúra pedig a piros, így miközben épp passziánszoznak az ülés közben a laptopjukon és majszolják a kakaós csigát, a legmegterhelőbb meló kikeresni a reggel megkapott listából az aktuális szavazáshoz a megfelelő gomb színét és „gól”. Azt természetesen nem állítom, hogy ez minden esetben így van, de hogy nem egyszer történik ilyen, az 100%. Ezt biztosan tudom, mert az egyik képviselő testvére mondta nekem személyesen. (És azt sem állítom, hogy csak passziánszoznak, de nagyon sokszor igen, erről már több fotó is megjelent a sajtóban!)
Felmerül a kérdés: Hogyan lehetséges ez? Ha én egyéni képviselőkre adom le a voksomat, akikre elvileg azért szavazok, mert meg vagyok győződve a szakértelmükről és arról, hogy az én érdekeimet fogják képviselni az ország házában, akkor miért nem vállalják fel a felelősségét az egyéni döntéseiknek és miért nem mennek szembe a párt érdekeivel a választópolgárok javára (ha éppen arra lenne szükség)? Miért nem állnak ki és mondják el, ha nem értenek valamivel egyet? (Néha megtörténik, de rendkívül ritkán és végtelen tiszteletem a kevés kivételnek!) Klasszikus példa a konformizmusra (=megfelelni vágyás) a nemrég leszavazott ügynöklista nyilvánosságra hozatala.
Elmondom, hogy szerintem(!) miért van ez így. Képzeljétek csak el, hogy a parlamenti képviselők ugyanolyan megélni vágyó hús-vér emberek, mint Te, ambiciózus és lojális (=hűséges, megbízható) tagjaivá kívánnak válni az általuk képviselt pártnak és azért választották ezt a hivatást, mert szeretnének lehetőségeket teremteni önmaguk és a családjuk számára. Asszony utazni akar, szép autóval járni, a kéglit be kell rendezni, hogy jól érezzük magunkat otthon, gyereknek kell a taníttatás, egyetem, ösztöndíj, kapcsolatok, és külföldi tanulmányút. Ez mind nagyon komoly lóvé és ha nincs kapcsolatod és megfelelő beáramlásod, akkor ez marad álomkategória és jöhet a viszálykodás otthon, hogy nincs semmire sem elég pénz. Az államkasszában vélhetően lesz még egy ideig forrás (amíg működik a folyamatos megszorítás szükségességét kitűnő kommunikációval megideologizáló gépezet), és ha ügyesen dolgoznak a honatyák, akkor – még ha kölcsönpénzből is, de – lehet működtetni ezt az illúzió-valóságot egy ideig. Szeretném kihangsúlyozni, hogy nem teszek egyenlőségjelet a pártok között és hiszem, hogy a Parlamentben rengeteg pozitív, igazságosabb világra vágyó képviselő dolgozik (keményen!), csak a pénznek ugye nem annyira oké nem-et mondani. Márcsak anyagi szempontból sem. (Ráadásul sokszor ez nem is annyira választás kérdése, pl. ha bármivel megfenyegetnek, akkor változik a fontossági sorrend.)
Ha esetleg most megjelent benned egy ítélet ezzel kapcsolatban, kérdezd meg önmagadtól: Az, amivel én foglalkozom napi szinten, az mennyire építő? Milyen mértékű a saját választott hivatásom iránti elkötelezettségem és mennyire végzem a napi feladataimat csak azért, mert ebből tudok pénzt keresni? (…és tulajdonképpen ha nem fizetnének érte, nem is csinálnám.) „De mikor szorgalmazva kérdezék Őt, felegyenesedve monda nékik: A ki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.” (János 8:7)
A Parlament falain belül pontosan ugyanúgy érvényesül a félelemből fakadó cselekvés („ha nem úgy szavazok, ahogy elvárják, akkor kitesznek a pártból, fuccs a kényelmemnek és az asszonnyal nincs több dugás”), mint a nép köreiben. A nemzetközi pénzügyi érdekek megvalósulása mögött elsősorban a halandó parlamenti képviselők létért folytatott belső küzdelme és félelme van. A parlamenti képviselőkön pedig a rájuk kihelyezett személyes felelősségünk. Én ezt ilyen egyszerűnek látom, kedves komám.
Egyébként vannak nem konformisták is az ország házában, mint pl. a magyar képviselők között pl. Ángyán József, aki saját bevallása szerint is nem igazán volt hozzászokva a Parlamenten belüli viszonyokhoz. Le is mondott, amint kiderült számára, hogy mennyire nem az erkölcsösség irányítja a döntéseket.
Mivel azonban általában nem igazán vallhatja be senki, hogy ez így van, mert akkor nem működne a parlamentáris demokrácia(nak nevezett „bohózat”), ezért a kifelé történő kommunikációt is ügyesen kell megoldani. Pl. így:
Hitem szerint az emberiség előbb-utóbb választás elé fog érkezni, de még nem most. Még egy kicsit éheznünk kell hozzá, kellenek tömeges társadalmi elégedetlenségek, amiket le lehet verni fegyverrel a terrorizmus elleni harcra való hivatkozással. Nem szeretnék vészmadárkodni, de tartok tőle, hogy lesz még ilyen.
Sokat gondolkozom azon, hogy vajon miért nem áll ki a nagyérdemű elé – az említett megélhetési okokat leszámítva, ami valljuk be elég nyomós ok – egy felelős vezető és miért nem tálal ki a valódi helyzetről, hogy a nép fiainak és lányainak legyen ideje „vészforgatókönyvet” készíteni? Nem arról az agyonkozmetikázott politikailag korrekt maszlagról beszélek, melyben megemlítik, hogy még lehetnek recessziós időszakok, hanem a tényleges háttérmunkálatokról, hogy ki az, aki irányít.
Nem olyan régen találkoztam egy üzletemberrel, aki a rendszerváltás idején nagyon közel volt a tűzhöz. Ő mesélte nekem azt, hogy Magyarország akkori (1990) 22 milliárd dolláros adósságát azért nem engedte el a nyugat (több kelet-európai országhoz hasonlóan), mert néhány hazánkban élő (magyar!) befolyásos téglának (4-5 ember) ez nem volt érdekében és „megkérték” az akkori miniszterelnököt (Antall József), hogy mondja azt: „Mi fizetünk!” És azóta is tesszük, csak most már 90 milliárd USD az állam tartozása, nem 22 mrd. (Ez 20 ezer milliárd forint, amelynek kamatterhe az éves költségvetésre 2,5-3 ezer milliárd Ft-os terhet ró; és mellesleg ezért nincs lóvé egy csomó mindenre és kellenek a megszorítások!) Akié az adósság, az irányít mindent. A játék célja: tartozz nekem! Az alábbi rövid részletből - amely a 2009-ben készült “Bűn árfolyama” c. filmből származik - az látszik, hogy ezt még Hollywood sem titkolja:
A legnagyobb trükk persze abban van, hogy bár senkit nem kényszerítenek arra, hogy adóssá váljon, egy már félig normális élethez is szükséges a lakhatás – és a lakásbérlés szinte ugyanannyi, mint egy normális hiteltörlesztő -, amit ma már átlagfizetésből összerakni szinte lehetetlen. (Az persze hozzátartozik az igazsághoz, hogy a „fejlett” nyugaton az embereknek legtöbb esetben nincsen ingatlantulajdona, ez csak itthon ekkora „divat”.) Abból a szempontból, hogy az egész életünket „bérbe kaptuk”, nincs akkora jelentősége az ingatlantulajdonlásnak, a generációkon keresztül továbbörökíthető vagyon szempontjából viszont igenis van. (És akik a pénznyomtatás monopóliumát birtokolják, azok is így adják tovább a vagyont, bár az ő értékeik alapítványi tulajdonban vannak, hogy soha ne legyen örökösödési adó!)
Lehetséges-e az szerintetek, hogy a vezetők pontosan tudják, hogy mi a helyzet és hogy kik irányítják a folyamatokat?
Előfordulhat-e az, hogy egyes miniszterelnökök és államelnökök szeretnének az országuk érdekében radikális döntéseket hozni – mert miután közel kerültek a tűzhöz, egyértelmű rálátásuk lett arra, hogy kik, mit és miért tesznek -, de egy csendes, szürke délután megcsörren a telefon és beleszól egy rekedtes hang nyugodtan és békésen: „Figyelj komám, neked 3 gyereked van, ha szeretnéd látni, ahogy felnőnek, ne beszélj butaságokat a tévében ma este, jó?” Ennyi. És nem beszél hülyeségeket, mert szereti a gyerekeit és nem ér annyit a büszkesége, hogy a szeretteit bajba sodorja. Ezért csak taktikázik, amennyire lehet. Aztán ha nem bírja tovább a kiképzést, lemond. Vagy ha mégsem adja be a derekát, „baleset” éri. Nem egy ilyen példa volt már.
Többször elképzeltem már a következő – végtelenül leegyszerűsített! – szituációt, de pontosan a feljebb felsorolt indokok miatt ezt soha nem fogjátok hallani egyetlen országban sem. A helyszín a köztévé 1-es csatornája, szerda este 20:00 óra:
“Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Szeretettel köszöntöm Önöket országunk politikai vezetésének első számú embereként. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy látszólag az én kezemben futnak össze a szálak és tökéletes rálátásom van országunk helyzetére. Az persze, hogy én ebben a helyzetben vagyok, nem véletlen, de az más lapra tartozik.
Országunk – és gyakorlatilag az összes fejlettnek nevezett nyugati nemzet – kifizethetetlen adósságban úszik. Évek óta már csak az egyre növekvő kamatokat fizetjük – amely összeg az éves költségvetésre óriási terhet ró -, és valójában esélyünk sincs arra, hogy kikecmeregjünk ebből a csapdából. Amit a parlamentben csinálunk, az nagyon sok esetben nem érdemi munka, csak a szart pakolgatjuk egyik zsebből a másikba. Mentjük amit még lehet, vagy eladjuk a nemzeti értékeket, hogy időt nyerjünk. Országunk működtetéséhez szükséges tőkét ugyanis többnyire olyan feltételekkel kapunk, mely a nemzeti önrendelkezésünket egyre inkább aláássa és rövidesen azt is el fogjuk veszíteni, ami még a miénk. Olyan ez, mint amikor Önnek úgy kell egyre több hiteltörlesztést fizetnie, hogy egyre szigorúbb feltételekben határozzák meg, hogy hogyan keresheti meg a pénzt a törlesztőre és még így sem biztosított, hogy a lakás 100%-osan az öné lesz. Így, ahogy most haladunk, soha nem lesz jobb, ezért a következőt javaslom:
A meglévő törlesztőrészleteket ne fizessék ki a bankoknak, mert azzal csak elodázzák a totális rabszolgaságot. Ha senki nem fizet, a bankrendszer elkönyveli a veszteséget és kész. Lesz egy kisebb-nagyobb összeomlás, de majd minden helyreáll idővel. A hitelek nagy részét a banki pénzteremtés hozta létre, magyarul a valódi veszteség igen csekély, max. az elvárt profit lesz kevesebb. Ráadásul – ezt csak “négyszemközt” mondom – a bank a hitel kihelyezésekor azonnal egy ún. céltartalékot képez, így néhány év alatt ő szinte lenullázza a kockázatát. (Ha nem hiszik, nézzenek utána!) Gondoljanak csak bele: ha senki nem fizet, kitől fogják elvenni a lakást? Aki előbb volt a nem fizetők listáján? 🙂
Én azt javaslom Önöknek, hogy szervezzenek közösségeket és egyre inkább fordítsák energiájukat ezen közösségek életben tartására. Az ember hozzátartozik a földhöz, ezért tanuljanak meg gazdálkodni és bizalommal lenni egymás iránt. Osszák fel egymás között, hogy ki mit termel és alakítsanak ki egy önellátó gazdasági rendszert. Ismerjék meg a helyi pénzek működését, mert annak segítségével a szükségleteik jelentős részét ki tudják cserélni egymás között. Ha pedig mégis a városi lét mellett döntenek, legyen B tervük. Ha bármi oknál fogva megáll az ellátó rendszer, B terv nélkül akár éhen is halhatnak. Vásároljanak földet és plázázás helyett költsék a bevételük egy részét arra, hogy kialakítsák a B tervet. A legrosszabb, ami történhet, hogy nem lesz rá szükségük! Ne feledjék: egy problémát nem lehet ugyanazzal az elmével megoldani, amely a problémát létrehozta. Ez a rendszer csak akkor fog megváltozni és igazságosabbá válni, ha először leülünk a földre mindannyian.
Nagyon kérem Önöket, hogy ne számítsanak arra, hogy bármilyen kormány csodát tud tenni a jelenlegi helyzetben, mert amíg minden ország vezetésének tőkés befektetői csoportok mondják meg, hogy mit kell csinálni, addig az Önök érdekei másodlagosak lesznek. Arra kérem Önöket, hogy vegyék kezükbe a sorsukat és soha ne feledjék, hogy a saját létezésük az egyéni döntéseiken múlik. Köszönöm figyelmüket!”
Igen, tudom, ne is mondjátok: ilyen gyenge populista szöveget a világ nem látott még. A politika a lehetőségek művészete és nem arról szól, hogy elmondjuk az igazságot, mint az óvodában a gyerekek. Bennem mégis van egy olyan ártatlan gondolat, hogy ha soha nem kezdünk el kendőzetlenül beszélni a politikai és gazdasági döntések mögötti érdekekről, akkor az erőviszonyok nem fognak megváltozni!
Azt persze nem várhatom el egyetlen felelős vezetőtől sem, hogy a hitelek ki nem fizetésére biztasson – szóval ezt ne vegyétek komolyan tőlem! -, ez csak egy bennem lévő kis tüske, amit még meg kell tanulnom átölelni és elfogadni. Dolgozom rajta! 🙂 De a céltartalék képzése az nem kamu, az egyik barátomnak a most már „csak” 25 milliót érő házára (vételár 30) felvett 33 milliója utáni tartozás 7 millió kifizetése után 53 millió és egy banki ismerőse elárulta neki (titokban), hogy mi is ez a céltartalék. (=rendkívül okos kockázatkezelés!) A bankok többnyire a meg nem keresett profitjuk miatt sírnak – és nem a veszteségeik miatt -, nekem ez a véleményem. (Ráadásul a KSH adatai is bizonyítják, hogy a lényegesen kevesebb devizát vettek kölcsön, mint amennyit kihelyeztek.)
Ahhoz persze, hogy teljes hitelességgel beszélhessek ezekről a dolgokról, nekem is bent kellene ülnöm egy ideig az Országgyűlésben, de ettől függetlenül a kapcsolatrendszeremből is visszajut 1-1 igen érdekes morzsa hozzám, ami elgondolkodtató. Akármi is legyen a teljes igazság, a vezetők bizonyára tudnak róla (legalábbis a saját bőrükön is érzik, hogy mikor csörren meg az a telefon) és ha lenne vér a pucájukban és társadalmi felelősség a szívükben, akkor kiállnának és elmondanák az m1-en este 8-kor, főműsoridőben, hogy mindenki hallja. Ha mindenki megtenné egyszerre, túl feltűnő lenne a sorozatos lejáratás, nevetségessé tétel és „likvidálás”, nekem (!) ez a véleményem. Megfelelő kommunikációval elkerülhető bármilyen pánik és lehetséges egy kiszámítható(bb) jövő előkészítése! („Józsi! Te egy naiv f@sz vagy!” – igen, hallottam már ezt, köszi! :))
A parlamentáris demokrácia egy illúzió, melyben az 51% mondja meg a 49%-nak, hogy mi lesz. A néhai amerikai filmrendező, Aaron Russo a következőképpen fogalmazta ezt meg, viccesen:
„A demokrácia azt jelenti, hogy két farkas és egy bárány azon vitatkozik mi legyen a vacsora.”
Érdemes végignézni az alábbi beszélgetést - a fenti idézet innen származik -, amelyet Aaron Russo-val készítettek 2007. februárjában, fél évvel Russo halála előtt. (Köszönet az azóta már megszűnt vitaminszabadsag.com oldal fordítójának, aki ezt annak idején közzétette.)
A beszélgetés 1. fele:
A beszélgetés 2. fele:
Ha kíváncsi vagy arra, hogy mi miért történik politikai és gazdasági döntések tekintetében, egyetlen dolgot tanulj meg: Kövesd a pénz útját! A legfontosabb kérdés mindig az, hogy „Ki keres ebből pénzt?” Szomorú, hogy ez a legjobb megközelítése a mai világ történéseinek, de a saját érdekünkben érdemes elfogadni, hogy ez van, mert csak ennek mentén lehetséges egy EGÉSZségesebb világ megteremtése.
Ennek a cikknek nem célja az, hogy a jelenlegi (vagy akár korábbi) regnáló hatalmat bírálja, nekem úgy „ámblokk” (=összességében) ezzel a politikailag korrekt maszlaggal van teli a hócipőm, melyben mindenről beszélnek, csak arról nem meri senki se kinyitni a száját, hogy ki nyomogatja a gombokat (nem Magyarországon, hanem nemzetközi szinten!). Aki meg megteszi, arra rásütik, hogy összeesküvés-elmélet terjesztő, szélsőséges, radikális és persze fasiszta. 🙂
Ha pl. most elmegyek a kocsmába és benyomok egy felest, abból pénzt keres a kocsmáros, a kereskedő és a párlat készítője is. Teljesen tiszta a fogyasztói láncolat és mindenki megérdemli, hogy hozzájáruljak a megélhetésükhöz. A gazdasági összeomlást okozó pénzügyi szektor teremtett milliárdjainak láncolata azonban a folyamat egy adott pontján nem feltételez semmilyen munkát, a legnagyobb profitot mégis az keresi, aki ezt a láncszemet birtokolja! Na de erről már elmélkedtem korábban is eleget…
Mókával teli napot kívánok, igyátok a napi 2-3 liter vizet és menjetek ki a napsütésre, mert a D vitamin csodákat tesz! Egészségetekre!
