Konteó és tudomány

Miért alakulnak ki az összeesküvés elméletek, és mitől érne ez véget?

Az ún. koronavírus világjárvány régóta nem tapasztalt mértékben hozza ki az emberekből a világképek különbözőségét. A társadalom egyik fele sorban áll a megoldásért(?) és abban reménykedik, hogy ettől majd minden visszatér a régi kerékvágásba, a másik fele pedig vehemensen ellenáll és összeesküvést kiált. A kormányok világszerte kényszerítő eszközöket alkalmaznak a renitens ellenállók “jobb belátásra bírása” érdekében, s van, aki a megélhetésének elveszítésétől félve végül be is adja a derekát. A felkínált megoldás elfogadása továbbra sem kötelező, ugyanakkor annak visszautasítása nehezebbé teszi a fősodortól eltérő véleményen lévők mindennapi életét. A feszültség egyre nő.

Mi vezetetett idáig?

Meglátásom szerint a válasz a történelem eseményeinek logikus vizsgálatában és kritikus szemmel történő elemzésében, illetve annak hiányában keresendő. Gyerekkoromban az aktuális korszellemnek megfelelően a történelmet úgy tanultam és tanulmányoztam, mint a szentírást. Ami a töri könyvekben le volt írva, azt elhittem A-tól Z-ig, amit meg kellett tanulni, azt bemagoltam, mert arra neveltek, hogy az érvényesüléshez 5-öst kell szereznem a fontosabb tantárgyakból, mint a magyar, történelem, matematika, fizika, biológia, nyelvek, stb. A történelemben csak az lehetett igaz, amit a tankönyvek és a történelem tanáraim tanítottak. Mivel nem készültem bölcsésznek – és alapvetően egy elég egyszerű gondolkodású, kevéssé kritikus “Józsi bácsi” voltam még akkor – ezért nem is gondoltam bele mélyebben, hogy a történelem eseményei mögött milyen szándékok húzódnak meg. Akkor valamiért nem tűnt fel (magolás közben), hogy a hatalomért folytatott harc milyen mértékben használta ki a hétköznapi embert, s hogy a háborúk és forradalmak mögött micsoda pénzügyi erők dolgoztak.

Emlékszem rá, hogy 2008. körül a budapesti Lukács-fürdőben lévő szaunában arról beszélgettem az egyik ismerősömmel, hogy vajon a FEDeral Reserve Bank (Szövetségi Tartalék Bank, az “Amerikai jegybank szerepét betöltő bank”) 1913. decemberi megalakulása és az 1914. nyarán kitört I. világháború között van-e összefüggés. A beszélgetésünket hallva egy idősebb úr, aki a végén bevallotta, hogy az ELTE-n történelmet oktat kikérte magának az általam feltételezett sületlenséget, és közölte, hogy az ilyen radikális idiótákat, mint én, börtönbe kéne zárni. Szó szerint ezt mondta.

De miért gondolta ezt a tanár úr? S vajon tényleg igaza volt?

A szaunában történt beszélgetés során elmeséltem az ismerősömnek, hogy olvastam egy elméletet, mely szerint a pénzügyi és gazdasági hatalmak régóta akartak már világháborút kirobbantani az éppen aktuális világrend radikális átalakítása érdekében, de ehhez pénz kellett, márpedig korlátlan likviditást lehetővé tevő központi bankok nélkül ez nem ment. “Mit ad Isten”, megalakult a(z azóta is privát kézben lévő) FED és hopsz, kitört a háború. A 2 világháború összesen 30 éve alatt a világrend átalakult (gondoljunk csak egykori nagy hazánk feldarabolására, vagy európai és amerikai erőviszonyok megváltozására), elfinanszírozgatták a bankárok mindkét oldalt, eladtak egy rakás fegyvert, és létrehoztak számtalan narratívát, aminek hatására a világot már nyilvánvaló háborúk nélkül is formálni lehet. A szétbombázott Európával szemben Amerika és annak gazdasága szinte sértetlen maradt, így szépen meg is ágyaztak az USA dollár tartalékvaluta szerepének, amit végül az 1944-es Bretton Woods-i egyezményben rögzítettek. Ráadásul a háború elől az új világba menekült egy csomó tudós ember az öreg kontinensről, így a FED megalakulásán túl ennek is köszönhető az, hogy az USA világhatalommá vált.

A világháború kitörésének alternatív megközelítésében aztán arról is olvastam egy összeesküvés-elméletet, hogy a FED létrehozását ellenző bankárok mind a Titanic fedélzetén utaztak annak első és egyetlen tengerjáró útján 1912 áprilisában, s azért kellett elsüllyednie az “elsüllyeszthetetlen hajónak”, mert ezeket a pénzembereket el kellett távolítani az akadálypályáról. A FED nélkül nincs “korlátlan” pénznyomda, így se háború, se világrend átalakítás. Ráadásul egy olyan elméletbe is belefutottam, hogy nem is a Titanic süllyedt el, hanem egy Olympia nevű hajó, ennek pedig biztosítással kapcsolatos oka volt. (Akit érdekel ez a sztori, itt van róla a film: The ship that never sank. Érdekességként fogd fel, nem tudjuk mi az igazság.) Én (sajnos vagy nem sajnos) vagyok olyan nyitott (konteós idióta), hogy érdeklődve hallgattam, olvastam ezeket az elméleteket, és egyre inkább az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy az általam megismert történelem nem lehet igaz. Igen, közhely, hogy “a történelmet a győztesek írják”, de valahogy soha nem értettem, hogy ez miről szól. Ezeket a pénzügyi-gazdasági indítékokat megismerve azonban egyre több esemény nyert értelmet számomra. A háborúk nem csak az erőforrások megszerzésének, hanem a természetesen is formálódó, állandóan változó világrend gyorsabb átalakításának eszközei. Arról nem is beszélve, hogy bár a Földön az élet mindig is a túlélésről szólt, az erőszakos és értelmetlen háborúk általában olyan félelemmel teli lelkiállapotot eredményeznek az emberekben, hogy egy idő után bármit megtesznek a békéért, csak “legyen már vége”. Ezért is logikus számomra a sok “konteós” elemző történelemszemlélete, melyben a hegeli dialektikának nevezett “probléma-reakció-megoldás” hármasát emlegetik, mint örökzöld társadalomformáló eszközt.

A hegeli dialektika lényege röviden, hogy a kívánt (általában radikális) változáshoz – amit szimplán “csak úgy” nem lehetne lenyomni a szabadságát féltő nép torkán – először káoszt kell teremteni a fejekben (“Úristen, mi történik itt?”), az összezavart tudatlan tömegeknek erre a káoszra egy előre megtervezett narratívát kell biztosítani (“Ezt meg ezt kell tenni a káosz felszámolása érdekében”), majd be kell hozni a konkrét megoldást és annak folyamatos ismétlésével el kell adni, mint egyetlen kivezető utat. Ez a 3. lépés maga az az intézkedés, amit káosz nélkül esélytelen lett volna a néppel elfogadtatni. Ennek a módszernek az alkalmazása sajnos el nem múló népszerűségnek örvend a hatalom köreiben, így ha nyitva tartjuk a szemünket, folyamatosan újabb és újabb “káoszból kivezető megoldással” találkozhatunk a napi hírekben.

A kérdésre válaszolva, hogy vajon a tanár Úrnak igaza volt-e, szerintem nem volt. A legnagyobb tisztelettel azt merem gondolni, hogy a – főleg modern kori – háborúk mindig a radikális társadalomformálás eszközei voltak, s a XIX. századtól kezdődően dőreség lenne elválasztani a gazdasági és pénzügyi érdekeket a világtörténelem alakulásától. (Lehet, hogy korábban is így volt, ezt nem tanulmányoztam behatóan.)

Mi tehát a szembenállás és a növekvő polaritás oka?

Az a tapasztalatom, hogy azok az emberek, akik – hozzám hasonlóan – hajlandóak részleteiben megvizsgálni egy-egy történelmi esemény indítékait és fel merik tételezni annak sötét szándékait, felismerni vélik a sokszor teljesen logikátlan hivatalos magyarázatait, és az igazságtalanságtól (és még nemzetközi jogi szabálytalanságoktól is) hemzsegő következményeit, azokban el van/lesz ültetve egy mag. (Gondoljunk csak 9-11 hivatalos történetére, az ennek köszönhető “terror elleni háborúra” és a soha meg nem talált “tömegpusztító fegyverekre.”) Egy olyan világnézetnek az apró csírájáról beszélek, melynek következtében a hivatalos hírforrásokból származó információkra már alapból szkepticizmussal tekint az ember. Ez nem azt jelenti, hogy ab ovo nem hiszem el, ami elhangzik, hanem mindig némi fenntartással fogadom és felteszem a kérdést: “Ezt vajon milyen céllal mondják? Mire akarnak rávenni?” A szkepticizmusom pedig folyamatosan erősödik, minél többször és erőltetetten hangzik el egy adott információ, ha pedig egyértelműen propagandisztikus szintre jut a narratíva, akkor nálam ez kicsapja a biztosítékot. Amikor a világban milliónyi említésre méltó, csodálatos dolog (is) történik, de a hírek mégis mindig ugyanarról a krízisről, problémáról vagy veszélyhelyzetről szólnak, akkor egy gondolkodó embernek kötelessége “elővennie az agyát” és feltenni a kérdést: “Mi folyik itt?”

A történet persze nem ilyen egyszerű. A jelenlegi helyzetben teljesen érthető, hogy az értelmiség nagy része jóhiszeműen áll az ún. pandémiára felkínált megoldáshoz. Az ugyanis teljességgel lehetetlen(nek tűnik), hogy az összes orvost, vagy tudóst megvették, aki a járvány széleskörű megoldásán dolgozik, és az oltást tartja a kivezető útnak. (Végső soron sok korábbi járvány eltűnését is az oltások eredményének tartja a tudomány.) Az is teljesen normális, hogy vannak kritikusok egy ilyen szituációban, ugyanakkor az tűnik logikusabbnak, hogy a tudományos konszenzus biztosan közelebb áll az igazsághoz, mint a másként gondolkodó szűk réteg, aki szerint egy politikai járvány folyik, nem pedig egészségügyi. Ezen a ponton válik a szembenállás részben világnézetivé és nem pusztán tudományossá.  Elmondom mire gondolok.

A modern tudomány az embert egy biokémiai túlélőgépezetnek tartja. A bennünk lévő, életünket szabályozó folyamatokat alapvetően függetlennek tartja a lélek és a szellem működésétől, bár a Pavlovi reflexről mindannyian tudunk, és azt is tapasztaljuk, hogy erotikus gondolatok hatására a férfiaknál a hímvessző merevedése, a nőknél a hüvely nedvessé válása a következmény. Ezeket a tényeket – hogy ti. a gondolat hat a testre – azonban a gyógyítás természetét illetően valamiért elhanyagolják, nem fontosak. Mint ahogy az sem, hogy az állandó félelemkeltés kibillenti az embert a természetes működéséből, mert az autonóm (vegetatív) idegrendszer szimpatikus (készenléti, harcra kész) állapotát “túlpörgeti”, s így olyan hormonok kiválasztása kerül túlsúlyba, melynek következményeként rosszul lélegzünk, alszunk, stb, és mindenféle krónikus és ún. auto-immun betegségeket “fejlesztünk ki önmagunkban”. Ha ilyen előfordul (márpedig tömegesen előfordul, a népesség 10% álmatlansággal, 30%-a alvászavarral küzd), akkor jönnek a jól bevált gyógyszerek. Az életmód jelentőségét az akadémikus tudomány sajnos marginálisan veszi csak figyelembe,  ami persze érthető, ha “felvesszük a közgazdász sapkát” és belegondolunk, hogy a légzés vagy a jó alvás ingyen van, és gazdasági szempontból nincs jelentőségük.

Ez persze nem volt mindig így, és itt jön be a történelem tanulmányozása ismét. Az történt ugyanis, hogy bár mindig is voltak tudományos viták az egészség mibenlétét illetően, alapvetően az emberek szabad kezet kaptak a testük gyógyítása felett. Az oszteopátia, homeopátia, kiropraktika, különféle természetgyógyászati modalitások megfértek egymás mellett a XIX. század végéig, nem létezett még mindenkit könnyen elérő média, hogy hiteltelenítse az egyiket a másikkal szemben. A XX. század elején azonban pénzügyi körök rájöttek (vigyázat, konteó ? ) , hogy a társadalom irányításának és formálásának remek eszköze lenne az orvostudomány átalakítása a tudományos materializmus irányelvei szerint. Ráadásul sokkal jövedelmezőbb is, mint pl. a szabadalmaztathatatlan gyógynövények, a különféle lelki gyakorlatok, vagy pl. a test vázrendszerének helyreállítása általi gyógyulás támogatása. (Erről szól pl. az Undoctored c. dokumentumfilm, mely a kiropraktika elleni “tudományos” – valójában koncepciós – harcot mutatja be.)

A cél – vagyis a tudományos szemlélet átalakításának – eléréséhez megbíztak egy Abraham Flexner nevű embert, hogy térképezze fel az amerikai orvosi egyetemeken a különféle módszereket, melyekkel gyógyítják a népet, és készüljön egy tudományos irányelv a legeredményesebbnek tartott  elterjesztésére, a többit pedig iktassák ki. Ez lett az 1910-ben megjelent Flexner-jelentés, melynek következtében az orvostudomány teljesen a medikalizáció irányába indult el. Itt egy rövid videó erről:

Ennek a folyamatnak tökéletesen megágyazott továbbá a Louis Pasteur és Antoine Béchamp közötti tudományos szembenállás. Ez a két francia tudós ugyanis a XIX. század második felében heveny vitába keveredett a betegségek természetét illetően. A XVIII. században élt németalföldi Anton van Leeuwenhoek-nek köszönhetően – aki a mikrobiológia atyja és az első mikroszkóp felfedezőjének tekinthető -, eddigre már a tudományos közeg tisztában volt azzal, hogy az életünket milliárdnyi, szabad szemmel nem látható élőlénnyel együtt éljük. (Baktériumok, vírusok, gombák.) Pasteur a betegségek vizsgálatakor arra a következtetésre jutott, hogy az elváltozások okozói ezek a kis mikrobák – hiszen egy-egy betegség esetén bizonyos mikrobákból a megszokott mennyiség sokezerszerese volt jelen az emberi szervezetben -, vele szemben Béchamp viszont azt állította, hogy ez a nagy mennyiségű mikrorganizmus ugyan jelen van a betegségek közben, de ők annak nem az okozói, hanem a következményei. Magyarul nem a mikrobák betegítenek meg, hanem ők csak akkor jelennek meg nagy számban, amikor betegség van. A betegség kialakulása pedig a táptalajtól függ, vagyis annak az embernek az általános (egyensúlyi) állapotától, akibe a mikrobák bejutnak. (A táptalaj a legtöbb esetben életmód, gondolkodásmód és persze sok-sok öröklött program következménye is.) Ezt ismerte fel egyébként a Germán Gyógytudomány, és annak tudományos táblázatát összeállító német orvos, Dr. Ryke Geerd Hamer is, hogy ti. a rák bizonyos biológiai – túlélést veszélyeztető – konfliktusok értelmes következménye és nem a test önmaga ellen fordulásának eredménye. (A mikrobákat és ún. daganatsejteket pedig az egyensúlyi helyzetbe – i.e. EGÉSZség – való helyreállítási fázis szorgos kis munkásainak tartja. A daganatsejtek elburjánzását és halált okozó következményét pedig a biológiai konfliktusra adott válaszreakció fel nem oldásában vélte felfedezni.) Fontos itt megjegyeznem, hogy aki a betegség-egészség állapot eme megközelítését nem képes nyitottan, kíváncsian és érdeklődően megvizsgálni, annak számára ez örökre konteó és áltudomány marad. Hogy egy analógiát mondjak, egy idegen nyelv szépségét és kifejezéseinek gazdagságát annak tanulmányozása és megtanulása által érthetjük csak meg. Már csak azért is tartanám fontosnak ezt minden, az akadémikus (főként materialista) orvostudomány követőinek, mert Hamer doktor felfedezése valójában természettudományos bizonyíték(!) a spontán remissziókra és “megmagyarázhatatlan csodás gyógyulásokra”.

Visszatérve Pasteur és Béchamp vitájára, bár az emberek mindig is tapasztalták, hogy a legnagyobb járványok közepette is tömegesen voltak olyanok, akik nem betegedtek meg – pedig az kizártnak tekinthető, hogy ők elkerülték volna a betegséget okozó(?) mikrobák / az ún. kórokozók belélegzését -, a tudomány mégis Pasteur elméletét tartotta hihetőbbnek (vagy inkább jövedelmezőbbnek). Ez ráadásul tökéletesen illett abba a – szellemi szempontból általam igaznak vélt – képbe is, amit a vallások használtak kezdetek óta, hogy ti. a világban folyamatosan a jó és a rossz küzdelme tapasztalható. Így aztán a betegségek esetén nagy számban előforduló mikroorganizmusokat “kórokozóknak” kezdték hívni, és megindulhatott a már jól bevált “háború a kórokozók legyőzésére”. (A mai napig ez folyik, milliárdokat összekalapozó alapítványok ezrei léteznek világszerte az életellenes életmódnak köszönhető krónikus betegségek, köztük a zászlóvivő, a rák legyőzésére. A rák mégis kitart. “Kell még pénz, már csak egy kicsi hiányzik…”) Mindez annak ellenére alakult így, hogy egyébként Louis Pasteur a halálos ágyán felismerte Béchamp igazságát, és ő is bevallotta, hogy “a kórokozó semmi, a táptalaj minden”. Ez a táptalaj pedig nem más – ahogy azt már fent is említettem -, mint a gondolati, érzelmi és testi/biológiai állapotunk által létrehozott egyensúlyi helyzet. Krónikusan félelmi helyzetben például az érzelmek hatására másként fog működni a hormonális rendszerünk (kibillen), s ennek hatására a testünk mikrobiomjának (a test különböző részein élő milliós baktérium- és víruskolóniák) egyensúlya is felborul, ezzel növelve a betegségekre való fogékonyságunkat. Hippokratész is megmondta, hogy “az egészség a belekben kezdődik”, így ha a mikrobiom nincs egyensúlyban, akkor bizony sokkal többször “kaphatunk el” betegségeket. A gondolatok hatnak az érzelmekre, az érzelmek hatnak a biológiai működésünkre az endokrin-rendszer (belső elválasztású mirigyeinkben termelt hormonok) által, ami pedig meghatározza a táptalaj minőségét. A kör bezárul és igazolást nyer az a tétel, hogy a gondolatok teremtő erővel bírnak.

A Pasteur és Béchamp vitájához kapcsolódó személyes viszonyunk, jóllehet, csak az egyik, jelenleg még kevéssé lényeges oka a polaritás kibékíthetetlennek tűnő voltának. Társadalmi szinten ugyanis még nagyon alacsony azoknak az embereknek a száma, akik a betegség esetén a szervezetben megjelenő, kiugró számú mikrobában – az ún. kórokozókban – nem ellenséget, hanem figyelmezetést látnak a saját egyensúlyuk kibillenéséről. Ezen a ponton merül fel az, hogy ha nem lennének ún. kórokozók, akkor mégis miért tűntek el a széleskörű oltási kampányok hatására bizonyos betegségek, ahogyan a tudomány állítja? A fentitekben kifejtett nézőpont mentén a válaszom erre az, hogy az egészségnek nevezett állapot alapvetően 2 módon közelíthető meg.

Az egyik az, amit a modern orvostudomány vall, vagyis, hogy ki kell irtani az elburjánzott mikrobákat (“kórokozók”) és akkor rend lesz. Mint látjuk, ez egy működő modell. Ugyanakkor azt is(!) látjuk – ha látni akarjuk -, hogy mivel ez a hozzáállás nem az alapproblémát kezeli (hogy ti. mitől is fogékony valaki egy adott betegségre / mitől kevésbé ellenálló a szervezete), ezért ez a fajta beavatkozás nem feltétlenül nyújt hosszútávú megoldást a tényleges egészség tekintetében, értem ez alatt azt, hogy bár megold(hat)ja azt, amire közvetlenül irányul, de létrehoz(hat) más problémákat is. Magyarul: nincs gyermekbénulás, kanyaró, vagy diftéria, ami csodálatos, de van / lehet helyette valami más, kellemetlen krónikus betegség, mint ADHD, allergia, idegrendszeri problémák, stb. Egy közeli gyógyszerész lélektársamtól tudom, hogy a tudomány véleménye szerint “aminek nincsen mellékhatása, annak hatása sincs”, vagyis az orvostudomány sem tagadja, hogy a modern, tudományos protokollok és kezelési módszerek egyéb kellemetlen problémákhoz vezet(het)nek (i.e. mellékhatások), de ezt a működési elvei miatt szükségszerű és ésszerű kockázatnak tartja. (Ráadásul ez újabb bevételi forrást teremt.)

Ezzel szemben a másik, alternatívnak nevezett (valójában természetesnek tekinthető) megközelítés az, hogy a táptalajt kellene rendbe tenni gondolati-érzelmi-fizikai szinten, s ha ez megvan, akkor a rettegett betegségek ugyan megtalál(hat)ják, de nem ölik meg az embert, hanem megfelelő támogatás mellett néhány hét alatt a szervezet ellenálló képessége megerősödik, és leküzdi az adott kórt. Ennek pedig hosszú távú pozitív hatása is lesz, hiszen Friedrich Nietsche-től is tudjuk, hogy ami nem öl meg, az megerősít.

Meggyőződésem, hogy a tudomány végül azért választotta az előzőt, mert egyrészt az menedzsment szempontból egyszerűbb, és nem kell az emberekre bízni semmit – “kiirtjuk a betegségeket, és akkor nem kell velük foglalkozni, ha meg létre jönnek újabbak, akkor majd azok ellen folytatunk háborút” -, másrészt azért, mert az sokkal jövedelmezőbb. Valljuk be, az emberek úgysem szeretnek felelősséget vállalni semmiért…

Visszatérve a szembenállásra, annak sokkal jelentősebb okát a rendszerrel szembeni bizalomvesztésben látom. Nálam akkor indult el ez a folyamat – ami nem a kétely megjelenésének, hanem a konkrét csalódásnak a kezdete volt -, amikor az édesanyám daganatos betegséggel küzdött, és megtapasztaltam, hogy a hivatalos orvoslás a kialakult keretrendszeren kívül semmilyen egyéb módon nem akar segíteni, még akkor sem, ha az ún. alternatív beavatkozásokért az ember 100%-osan vállalná a felelősséget. (Pl. intravénás C-vitamin a Nobel-díjas Dr. Linus Pauling útmutatásai alapján. Nyilván azért, mert a hivatalos vélemény szerint ez továbbra is hazugság. Pedig nem az.) Sőt, ezeket a felvetéseket kinevették, nevetségessé tették számomra mondván, hogy “ha ezek működnének, széles körben alkalmaznák őket.” Bennem azonban felmerült, hogy mivel a súlyos betegségek esetén a hivatalos protokollok sem garantálhatják az ember gyógyulását, s ezért így is úgy is alá kell írni a következményekért való személyes felelősségvállalást, akkor miért nem lehet ugyanezt megtenni egy olyan kezelési protokoll esetén, ami nem tartozik a hivatalos keretekbe, de létezik nem kevés empirikus tapasztalat azok hatékonyságát illetően? (Ugyanez a kérdés merül fel kovid esetén a hidroxiklorokin + cink, valamint az ivermectin gyógyszerek szedése esetén is, melyek bizonyítottan megakadályozzák azt a súlyos tüdőgyulladást, mely a lélegeztetőhöz, majd többnyire halálhoz vezet.)

Egyre több olyan ember van, akinek személyes tapasztalata, majd ebből fakadó felismerései lesznek a rendszeren kívüli hatékony gyógyulásról. Növekszik azon józan paraszti ésszel rendelkezők száma, akik pl. a saját felső légúti, tavaszi-őszi megbetegedésük esetén már feleslegesnek tartják a háziorvoshoz való elsétálást (max. az igazolásért, ha a munkahely miatt erre szükség van), mert néhány nap alatt könnyedén meggyógyítják magukat gyógynövényekkel, vitaminokkal, minőségi pihenéssel, stb. Ugyanezek a “józan paraszti oldalra átállt” emberek azok, akik a természetgyógyászat különféle ágai felé is nyitottá válnak, és egyre több gyógyító módszert próbálnak ki – és tapasztalják meg azok hatékonyságát -, mely a hivatalosnak mondott modern kezelések módszerein kívül esik. A kovid betegség esetén is ugyanez az alternatív módszerek felé történő nyitás erősíti a polaritást, hiszen az internet tele van olyan, a személyes tapasztalataikat világgá kürtölő orvosokkal (Dr. Vladimir Zelenko, Dr. Pierre Kory és a Front Line COVID-19 Critical Care Alliance, America’s Frontline Doctors), akik meggyógyították a betegeiket a hivatalos protokolltól eltérő olcsó módszerekkel, pl. az előző bekezdés végén említett szerek használatával. Az, hogy ezekről sem a fősodor tudománya, sem a politikusok, sem a média nem hajlandó beszélni, sőt “tényellenőrzők” dolgoznak az információ felcímkézésén, hogy “ez is konteó”, hatványozottan növeli a bizalmatlan emberek számát. (Mindezt úgy, hogy nyilvános tudományos viták gyakorlatilag alig vannak, de azért szerencsére akadnak.)

A helyzetet ugyanakkor árnyalja az, hogy az akadémikus orvoslás medikalizált (nem a jogi szempontból “levédhetetlen természetből” származó, hanem laborokban létrehozott, szabadalmaztatott gyógyszerekkel történő) kezelési protokollja és annak rengeteg anyagi hasznot hozó volta miatt számos olyan eljárás kifejlesztése lehetővé vált az elmúlt évszázadban, ami korábban nem létezett, és most fantasztikus dolog, hogy ezek rendelkezésünkre állnak. Sok-sok orvostechnikai, életmentő eszköz és gyógyszer, vagy diagnosztikai eljárás annak is köszönhető, hogy nagyon megéri gyógyszereket gyártani és széles körben eladni, majd az ebből származó bevételt részben újabb fejlesztésekre költeni, melyek közelebb viszik az emberiséget az anyag természetének megismeréséhez. Ezen felül az akadémikus tudomány a maga gyógyszercégeivel, laboratóriumaival, kutatás-fejlesztésével, diagnosztikai központjaival, stb. sok-sok millió embernek ad munkát és megélhetést világszerte, ami nem elhanyagolható szempont. Talán ezért is terjed az az összeesküvés elmélet(?), hogy a betegségek eltüntetése nem lehet célja a politikai-gazdasági-tudományos elitnek, de még az emberek egy jelentős részének sem, mert rengetegen vannak, akik ennek a rendszernek köszönhetik, hogy egyáltalán megélnek. Ha azonban csak a tudományos vita részét nézzük, az vitathatatlan, hogy a modern orvostudomány az életmentés és akut beavatkozások, vagy a diagnosztikai és képalkotó eljárások terén bámulatos eredményeket ért el a XX. században. Ez a tény pedig látszólag – és hozzáteszem logikusan! – ellentmond annak, hogy bizonyos gyógyszerek propagálása elsősorban anyagi érdekeket szolgálna. Ha az életmentés fontos – és én biztos vagyok benne, hogy a legtöbb orvos ezért választja ezt a hivatást -, akkor az kizárt(nak tűnik), hogy ne a leghatékonyabb módszereket használnák egy adott probléma esetén. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az ún. tudományos konszenzus eredménye nem (tud) független (lenni) a benne résztvevő tudósok megélhetésétől (és sajnos – egyre inkább – a politikától sem). Be kell látnunk, hogy azok az ismerőseink és barátaink, akik a gyógyításban tevékenykednek és ebből élnek, nem lehetnek érdekeltek abban, hogy a betegségek eltűnjenek, és az emberek tömegesen felfedezzék az öngyógyítás erejét. Konteó vagy nem konteó, ez az igazság. Ha paradicsomot árulok, de senkinek nem kell, felkopik az állam.

Ezzel elérkeztünk a jelen valóságához. Van egy egyre szélesebb, a hivatalos eljárásokkal szemben bizalmatlan – képzettség szempontjából vegyes – réteg, szemben velük pedig a tudományos eredményekre támaszkodó, és a tudományos konszenzusban maximálisan bízó, többnyire képzett értelmiség. Mivel a nagy lexikális tudású, sokat tanult értelmiségi réteg tökéletesen tisztában van a tudás megszerzésének embert próbáló természetével – i.e. éveken keresztül értelmező szótár terjedelmű szakkönyvek tudásanyagának megtanulása éjszakákon át -, ezért számukra egyértelmű és logikus, hogy bármilyen hivatalos protokollal szembeni szkepticizmus kizárólag a képzetlenség és tudatlanság következménye lehet. (Erre a tényre való reflexióként született az Értelmiség észvesztése c. írás, egy egyébként értelmiségi ember tollából.)

Van-e mégis közös nevező?

Véleményem szerint a megoldás az egymás felé való elindulás.

A bizalmatlansággal küzdő embereknek fel kell ismerniük, hogy a rendszerben dolgozó szakemberek kiszolgáltatottak. Az orvosoknak, kutatóknak a magas szintű és folyamatos továbbképzésüknek köszönhető, bővülő tudásuk erősíti azt a világképet, amit az egyetemen is tanultak. Ez szükségszerűen azzal is együtt jár, hogy meg van kötve a kezük, és csak olyan kezelési módszereket használhatnak, amit “felülről” jóváhagytak. Sokan akkor sem tehetnek semmit, ha felismerik a rendszer korlátait, vagy kezelési módszerek ellentmondásait / hatástalanságát. A túléléshez pénz kell, és nem mindenkinek való a vállalkozói lét, amelyben viszonylagos szabadsága van (és még ott sem mondhatod egy általad tapasztaltan hatékony szerre, hogy gyógyítani képes, amit nem hagyott jóvá a hatóság). A “rendszerellenes” gondolkodóknak továbbá azt is látniuk kell, hogy ugyanez az egészségügyi / egészségipari rendszer az életük megmentésére is alkalmas számos esetben, még akkor is, ha ez a rendszer a krónikus vagy járványos betegségek kezelése terén elfogult, és csak a saját megoldásaiban bízik. Ha van olyan nem hivatalos de bizonyított módszer, aminek a hatékonyságában bízunk, akkor tanulmányozzuk azt, és gyűjtsünk pozitív tapasztalatokat, majd szeretettel és megértéssel ajánljuk azok figyelmébe, akik szakemberként ennek hasznát vehetnék. Lesz, aki nyitott lesz és lesz, aki nem. Tegyük meg, amit tudunk, a többin ne mérgelődjünk, és legfőképpen ne ítélkezzünk.  (Mivel a hivatalos orvosképzés eléggé egyoldalú, ugyanakkor hatalmas mennyiségű tudásanyag elsajátítását követeli meg, ezért az alternatívnak nevezett gyógymódok irányba való nyitás nem könnyű. Gondoljunk csak a fent említett Pasteur és Béchamp közötti tudományos szembeállásra. Ha Béchampnak van igaza, feje tetejére áll a világ…)

Lényeges kitérnem itt arra, hogy a rendszerrel szembeni bizalmatlanok egy jelentős részének nem biztos, hogy elegendő tudása van ahhoz, hogy önmagát meggyógyítsa, s itt nem is elsősorban lexikális ismeretekre gondolok, hanem a mélyen gyökerező hitvilágra. Amíg a tudatalattidban működik az a régi program, hogy a gyógyuláshoz gyógyszer kell, és nem kellő bizonyossággal állsz a természet működésének bölcsességéhez (i.e. a betegség az egyensúlyból való kibillenésem jele), addig lehet, hogy rosszabbat teszel egy-egy gyógymód elutasításával. Ismerek olyanokat, akik daganatos betegségük megjelenésekor elutasították a kemót, hogy ne mérgezzék őket, aztán szépen meg is haltak. Az ilyen esetek pedig a fősodor tudományának követői számára bizonyítékkal szolgálnak arra vonatkozólag, hogy az alternatív megközelítés zsákutca. Nehéz bevallani önmagamnak azt, hogy nem tudom milyen tudatossági szinten állok, s ez elegendő-e ahhoz, hogy pl. legyőzzem a rákot pusztán azzal, hogy ismerni vélem a mögöttes folyamatokat, a daganat kiváltó okát.

A modern tudományban bízók számára a bizalmatlan réteggel való kapcsolatteremtésben a megoldás a kíváncsiság és ugyancsak a megértésre való törekvés. Az emberek nagy többsége nem rendelkezik tudományos ismeretekkel, de a saját teste egészsége, és az engedélyezett beavatkozások fölött veleszületett, elidegeníthetetlen jogai vannak. Aki megtapasztalta, hogy egy gyógyteától vagy homeopátiás gyógyszertől meggyógyul, annak ne azzal jöjjünk, hogy “a tudomány bebizonyította ezek hatástalanságát”, mert az kontraproduktív. Továbbá, érdemes elgondolkodni azon, hogy a növekvő bizalmatlanságnak milyen egyéb okai is lehetnek a tudatlanságon kívül. A kovid oltás körüli bizalmatlanság elsősorban nem a konteók miatt terjed, hanem azért is, mert egyre több olyan ember van világszerte, aki – vagy akinek valamelyik ismerőse – kért oltást, de azóta már megbánta, mert annak valamilyen kellemetlen mellékhatása lett. (Elég csak megnézni ezt a fórumot a FB-on, ami egyáltalán nem oltásellenes.) Sokan rengeteg időt töltenek a fősodorból kitiltott, vagy nevetségessé tett szakemberek véleményének meghallgatásával, melyekben hajmeresztő dolgokról számolnak be. (Itt van pl. egy interjú egy brit temetkezési vállalkozóval.) Fel kell tételezni, hogy a bizalmatlanság oka a szakmai vélemények különbözőségéből is fakad, vagy abból, hogy valaki tényleg rengeteg időt tölt a járványkritikus szakmai vélemények vizsgálatával. A dolgok nem feketék vagy fehérek, a bizalmatlanság nagyon sokszor hosszú kutatómunka eredménye. Ne feledjük, hogy a tudománynak csak “mai állása” van, végleges állása nincsen, mert a megismerés folyamatos. (A nem materiális megismerés is.)

Megnehezíti az egymáshoz való közeledést, hogy a világképünkhöz való ragaszkodás miatt elsősorban azokat az információkat keressük, amelyek a saját hitrendszerünket támasztják alá (ezt angolul “confirmation bias”-nak hívják). Ez azonban viszonylag nehezen tud megváltozni (gondoljunk csak a vallások, politikai meggyőződés különbözőségeire), és általában valami komoly krízis kell ahhoz, hogy az ember a korábbitól merőben eltérő világképet kezdjen el kialakítani önmagában. A változás azonban állandó, így nem szabad feladni az értelmes, előremutató, valódi tényeken és tapasztalatokon alapuló vitákat, ugyanakkor szeretettel és megértéssel álljunk a másik véleményű ember felé. Ismerjük fel, hogy a saját véleményünk jelentős része SEM a sajátunk. ?

Végezetül van még itt valami. A véleményformáló gazdasági és politikai hatalom számára a legfontosabb a megosztottság. Divide et impera. (Oszd meg és uralkodj.) Egy egységes, véleménykülönbségei ellenére összefogó, vele született jogaiért kiálló, gondolkodó emberekből álló társadalom veszélyes ellenfél, ami bármikor szembefordulhat, és akár le is válthatja a mindenkori hatalommal bírókat. Képzeld csak el, hogy van egy jól működő vállalkozásod, majd bejön a piacra valaki, aki jobb és olcsóbb terméket / szolgáltatást értékesít nálad. Ha az eddigi eredményességednek köszönhetően vagyonos lettél, akkor egyszerűbb a másikat kicsinálni, mint a saját termékedet / szolgáltatásodat jobbá tenni. Létrehozol egy szembenállást, egy fals narratívát és mindenhol világgá kiabálod azt. Probléma “megoldva”. (Ezt csinálják!)

Az emberek egymásnak ugrasztása ellen az egyetlen megoldás a közös nevező irányába való elindulás, és az igazságra való törekvés közös szándéka. Fel kell ismernünk, hogy mindannyian emberek vagyunk – rövid ideig élő átmeneti lények a fizikai testünkben -, akik értelmet és boldogságot keresünk az életben. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha nem kényszerítjük rá egymást a másik véleményének, politikai akaratának, vagy pl. a kezelési módszereinek az elfogadására, hanem nyitottan, kíváncsian közelítünk meg mindent, ami az életünk része, és értelmes, érvekkel teli vitákat folytatunk egymással. Fogadjuk el, hogy nincs olyan, hogy “mindenkire jó sapka”, akármennyire is ezt erőlteti a tudomány. Az emberek különbözőek, más-más “csomagokkal” (értsd transzgenerációs traumákkal) érkezünk, minden ember személyes felelőssége önmaga megismerése, a saját megélhetésének biztosítása, gyermekeinek felnevelése, és ide tartozik a betegségekre való fogékonyságának csökkentése is. “Segíts MAGADON és az Isten is megsegít.”

Véleményem szerint az ún. összeesküvés elméletek azért is születnek meg és terjednek el – amellett, hogy az elit is létrehoz egy csomót, hogy összezavarjon minket -, mert a hatalom birtokosai hazudnak a valóságról az emberek fölötti kontroll megtartása végett, az emberek pedig egy idő után rájönnek erre (megérzik!), és hipotéziseket állítanak fel arról, hogy mi is lehet az igazság. S mivel mindig lesznek olyan emberek, akiket nem lehet megvenni, mert morális elvek szerint élnek, ezért az igazság elkerülhetetlenül kiderül egy idő után. A hatalom számára ezen a ponton az egyetlen kiút a fals narratívák, ellentétes információk elterjesztése, melyeken való vitatkozással megint egymással szemben álló táborokat hoznak létre, s így a megosztottság által elterelődik a figyelem a hazugságról, ami a konteót életre hívta. Örök körforgás ez, de ennek egyetlen tényleges gyógyszere az IGAZSÁG MEGISMERÉSÉRE VALÓ TÖREKVÉS.

Ha egyszer eljutnánk oda, hogy a moralitás, az igazság és az elfogulatlan (valódi) tudomány mentén szerveződne az életünk, úgy tűnnének el az életünkből a konteók (valószínűleg), mint az ember lelkéből az őszinte megbocsájtás után a harag.