Így működik a pénzvilág #1
Nézzünk egy picit a színfalak mögé
Elég sok gondolatom van drága komáim ezzel az egész „pénzbalhéval” kapcsolatban, ezért úgy döntöttem, hogy az elejéről kezdem, mert ez fontos. Ha tudjuk, hogy a pénz honnan jön létre és az elmúlt évszázadokon át milyen változásokon ment keresztül, akkor jobban megértjük azt, hogy a jelenlegi helyzet valójában teljesen normális. Olyanná vált a pénz, amilyenné mi, emberek tettük. És ezt azért kaptuk, mert mindig egyszerűbb volt elfogadni, hogy mások gondolkodjanak helyettünk és mert nem tettünk fel kérdéseket.
Röviden a pénz története:
A pénz története úgy kezdődött, hogy az emberek rájöttek: a székgyártó kisiparosnak, aki kenyeret akar venni, nagyon macerás egy olyan pékre várnia, akinek szék kell. 🙂 ) A barternek (cserekereskedelemnek) ugyanis ez volt az alapja. Kellett tehát valami, ami közvetít és nem különben megőrzi az értékét, továbbá osztható és mindenki által elfogadott!
Bevezetőnek nézz meg egy néhány perces videót a pénzről, Chris Martenson pénzügyi alapozójából (Crash Course):
A pénzt képviselő jel megteremtésekor tehát fontos volt, hogy valódi értéket fejezzen ki, ezért – a kagylók és színes kavicsok csereeszköz funkciójának elhagyása után – előtérbe került a pénz legfontosabb kritériuma: mivel a pénz nem más, mint a munka értékét kifejező (osztható) egyenértékes, ezért olyan eszközt akartak választani pénznek, ami önmagában már munkát feltételezett. Ezért lett olyan fontos az arany és az ezüst, azok kibányászásához ugyanis dolgozni kellett. Minél jobban üzletelt, vagy (aranyat / ezüstöt) bányászott valaki (=minél több értéket állított elő), annál több arannyal vagy ezüsttel rendelkezett. A felhalmozott nemesfém pénzt előbb-utóbb biztos helyre akarták tenni, mert senki sem szerette, ha pl. kirabolják. Itt jöttek be a képbe az ún. pénzváltók (aranyművesek), akik hatalmas széfekben tárolták az aranyat és vigyáztak rá, mindezt néhány százaléknyi jutalékért cserébe. A széfben elhelyezett aranytartalékra pedig kibocsájtottak egy ún. váltót (ami egy értékpapírdarab), melyen a kincstárnok bizonyította, hogy Pista bácsi valóban rendelkezik a széfben elhelyezett összeggel. A váltó önmagában akkor ért valamit, ha a kincstárnok és a tulajdonos aláírása is rajta volt, így volt csak beváltható. Mivel a váltók hurcolászása egyszerűbb volt, mint zsákokban aranyat vinni, ezért előbb-utóbb mindenki rászokott a váltókra. (Ez volt a papírpénz első komolyabb megjelenése.) Több előnye is volt: elfért a zsebben és nem kellett attól félni, hogy meglopják az embert. Ha nem volt aláírva a tulajdonos által a váltó, az semmit nem ért. Tök jó, nem? 🙂
A pénzváltók némi plusz bevételért cserébe elkezdtek hitelezni embereknek, mert rájöttek, hogy úgy sem fog mindenki egyszerre jönni a pénzéért, bizonyos részét ki lehet helyezni hitelbe. (Ráadásul előbb-utóbb nagyon kevés jutalékot kértek a “vagyonkezelésért” és ha valaki lekötötte az aranyát hosszabb időre, akkor garantáltak neki egy kis plusz hozamot, mely az arany hitelként történő kihelyezéséből származott. Ezt mindenki szerette, mert ez már ajándék pénz, ugyi.) A történet akkor fordult trükkösre, amikor a kincstárnok / pénzváltó egyre több hitelt kezdett kihelyezni. Több kihelyezett hitel ugyanis több kamatbevétel számára, több „levegőből származó” haszon. Főleg nem létező fedezetre! Ráadásul semmit nem kell érte tenni, csak ügyesen kell kommunikálni a betétesekkel (=az arany tulajdonosai), hogy miért éri ez meg nekik és miért ne vegyék ki az aranyukat (ami a fedezet volt minden kibocsájtott papírra). Mindeközben – ügyesen kommunikált és jól „megmarketingelte” (=okos kommunikációval piacot teremtett) magát a pénzváltó – ő hitelbe lényegesebb több papírt állított ki, mint ami mögött már volt fedezet.
Itt viszont már valós veszély lépett be a képbe: mi lenne, ha az összes betétes (aranytulajdonos) egyszerre jönne a nála elhelyezett vagyonáért? Ez persze meg is történt aztán, mert a pénzváltó volt olyan hülye (egy időben), hogy a könnyen jött gazdagságát villogtatta az emberek között és ez feltűnt mindenkinek. Ilyenkor megrohamozták a pénzváltót (és fény derült a turpisságra, hogy fedezetlen papírok voltak forgalomban), sokan buktak egy csomót, a pénzváltó meg elbujdokolt egy időre. (De mivel az emberek gyorsan elfelejtik a rosszat, előbb-utóbb előjöttek ismét, mert a pénzkezelés és a hitelezés az jó buli. Az ezzel kapcsolatos munka nem is annyira munka, mint inkább a kommunikációs képesség ügyes használata. 🙂 ) A pozitív előnye ennek a manővernek azonban az volt, hogy megindult a fejlődés általa. Az emberek csak azt hitték, hogy van fedezet a kibocsájtott hitellevelek mögött, pedig csak ügyes kommunikáció volt az egész. De látszólag mégis fejlődött tőle a világ, létre jöttek üzleti vállalkozások, munkahelyek teremtődtek stb. És ezt senki nem tudta elvitatni. Ez lett a hitelpénzrendszer mozgatórugója.
A modern bankrendszerben már komolyan szabályozzák a hitelkihelyezést, bizalomkeltés (és biztosíték) céljából már egy kötelező tartalékot is bevezettek. Ez olyan pénz, amit nem szabad hitelbe kihelyezni, hogy csőd esetén ne mehessen minden a levesbe, s ezt az összeget betétállomány (=a bank ügyfelei által elhelyezett pénzek összegének) bizonyos százalékában határozzák meg. Ezt hívják kötelező tartalékrátának. Ez volt már 10% is, most Magyarországon 5%. 100 Ft-ból tehát 5 Ft-ot kell tartalékként megőrizni és 95 Ft-ot ki lehet helyezni hitelbe. A „hivatalos” verzió szerint csak ebből él a bank. Magyarul: 5% kamatot ad a betétekre és 10% kamatért ad kölcsön. (Vagyis a hitelkamatok és a betéti kamatok különbsége az ő haszna, ezért jött létre, mint vállalkozás.) Azonban ebben a módszerben is van egy trükk. Csak ez már legális és minden közgazdász elfogadja, hogy ez jó. Ezt pedig úgy hívják, hogy pénzmultiplikátor hatás, ami nem más, mint a bank pénzteremtő képessége. (Pénzteremtés = Legyen pénz! És lőn. És Isten látá, hogy ez jó… 🙂 ) Ennek annyi a lényege, hogy az „A” bankból kihelyezett hitelek összege „B” bankfiókba vándorolva növeli a „B” bank betétállományát, és ezzel a hitelbe kihelyezhető pénzösszegének mennyiségét is. Vagyis, megint csak több (számla)pénzt lehet létrehozni, mint amennyi valós fedezet van mögötte. Tulajdonképpen ez is az oka annak a válságnak, amit most él a világ.
Ezzel kapcsolatban készült egy nagyon jó kis rajzfilm, amiben már a következő fejezetek témáiról is szó esik, de akkor is idekívánkozik, hogy megosszam, ezért nem várok vele. Nyilván ezt is az ivócimboráim ajánlották, mert a sok disznó, meg tehén, amiket legeltetek, nem beszélnek ilyenekről. 🙂 A film címe: Pénz, mint adósság. A filmben felvázolt folyamat eredménye a statisztikai mutatók alapján nem teljesen pontos – ugyanis nem teremtődik annyi számlapénz, mint amennyire lehetőség nyílna -, de a rendszer működési elvét elég pontosan bemutatja.
A következő fejezetben a hitelpénzrendszert egy másik nézőpontból fogom megvizsgálni és olyan pofon egyszerűen tűnő kérdéseket fogok feltenni, ami – valami különös oknál fogva – nem túl gyakran kerül célkeresztbe egyetlen fősodrású médiában sem. Szerintem meg fogjátok érteni, hogy miért… 🙂
Most viszont koccintok egyet az egészségetekre, mert megszomjaztam… 🙂 Jó hétvégét, jó pihenést mindenkinek, jövő héten folytatom!