Az "eladás" hazugsága
Nem tudsz úgy hazudni másnak, hogy előbb önmagadnak ne hazudnál
Rendhagyó bejegyzéssel jelentkezem, ellentmondok saját magamnak. 🙂 Ilyen sem volt még. Talán abból a szempontból mégis tanulságos egy ilyen nyílt vallomás, hogy megfelelő szemlélettel és nyitottsággal igenis lehetséges megváltozni akár néhány hét alatt is. Lehet, hogy ezt hívják kvantumugrásnak, amiről korábban végig azt hittem, hogy ilyen nincs. A saját tapasztalatom most már az, hogy – amennyiben ez tényleg az – van ilyen. Az előző bejegyzésem logikailag szerintem elég ügyesen felépített mondanivalóját, miszerint az “eladás” művészetén múlik minden, ezennel megcáfolom. Nem a folyamatot fogom megcáfolni – hiszen a kereskedelem-központú világunk tényleg mindent ezen keresztül igyekszik megvizsgálni -, hanem a mögötte rejlő tényleges igazságot.
De hiszen az igazság nézőpont kérdése… Mondja “régi önmagam” az “új önmagamnak”. 🙂 Hát, lehet, hogy mégsem az.
Az igazság, kedves barátaim, VAN. Éles késként hatolt a szívembe és fiziológiailag is megéreztem az erejét annak, amikor rájöttem, hogy igenis létezik objektív igazság. A világról alkotott nézőpontjaink és a tapasztalatainkból származó személyes igazságnak vélt valóságainkkal tehát nem összekeverhető ez a mindenek felett álló törvény, amely a szellemi világ, az abszolútum törvénye. Elmondom részletesen, hogy mire gondolok, bár bevallom nektek, ez az eddigi legnagyobb kihívásom, mert sokkal könnyebb volt eddig úgy élni az életemet, hogy minden relatív.
A mondás persze igaz, mert tényleg minden viszonyítás kérdése. A bennem történt változás azonban az, hogy bár valóban minden “relatív”, a viszonyítási pont nem változik. Erről szól ez a bejegyzés.
A világegyetem látszólag véletlenszerűen létrejött “szétszórtsága” mögött ott “figyel” egy láthatatlan, de érezhető rend, benne ugyan az állandó változással, de maga a rend nem megkérdőjelezhető. Látjuk, tapasztaljuk. Galaxisok vannak, benne naprendszerekkel, azokban csillagokkal és bolygókkal, melyet megmagyarázhatatlan forrásból származó gravitációs erőterek tartanak össze. A Föld egyes kontinensein a Naphoz viszonyított helyzetüktől függően annak megfelelő évszakok, vegetáció és állatvilág alakult ki, tökéletes biológiai rendszerben, gyönyörűen működő tápláléklánccal. Mindennek, ami a Földünkön létezik és “csak úgy” (véletlenül?) jött létre, megvan a szerepe. Ha egyetlen láncszem is kiesik, borul a mutatvány. Tapasztaltunk, tapasztalunk ilyet. Megvédjük magunkat egy kártevőtől és közben kipusztul egy madárfaj, aki ezt a kártevőt ette. (De persze enélkül is kipusztul napi 25 faj kb.) Rend van, melyben minden tettnek következménye van. Amit MOST teszünk, az alakítja az emberiség jövőjét.
A szellemi törvények és összefüggések megértése helyett felvilágosodott(?) modern emberként tudományosan belekotnyeleskedünk a természet folyamatába (GMO növények pl.) és helyrehozhatatlan károkat okozunk, mert tetteink által felborul az EGY, nem lesz (az) egy-en-súly. Mivel azonban minden tettnek következménye van, ennek meglesz a böjtje. A levegőből teremtett pénzeken alapuló pénzügyi rendszer következménye is ilyen. Van egy olyan érzésem, hogy a nem túl távoli jövőben nagyon is meg fogjuk érezni, hogy a “levegőből” történő fejlődés nem oké, akármennyire is kényelmet nyújt. A természeten túl létezik egy abszolút igazság, mely éberen figyeli, hogy mikor mit teszünk. És ha nem azt tesszük, ami az igazság felé visz, akkor kapjuk a jeleket. Ki-ki az egyéni szintjén, egy nemzet a nemzet polgárainak szintjén, az emberiség az ember szintjén. Aki tud olvasni ezekből, az fejlődik, aki nem, az pedig mérgelődik. Egyre tisztábban rajzolódik ki számomra az, hogy ezek a törvények vannak, és vagy elfogadjuk őket, vagy önmagunkkal kell majd háborúznunk egyre többet.
Mi tehát az abszolút igazság?
Erre a kérdésre válaszolni minimális metafizikai tanulmányok nélkül nem egyszerű, de megpróbálom elmondani a szokásos egyszerűséggel. Hiányos lesz, amit írni fogok, mert erről a témáról ilyen “alacsony” szinten írni nem könnyű. Nem véletlen, hogy a beavatott emberek számára általában olyan nyelven írnak, amit nem mindenki ért meg, mert pont az a lényege ezeknek az írásoknak, hogy csak azok értsék, akik már “ott” tartanak. A magyarázataim tehát a teljesség igénye nélkül íródnak, mindössze egy aprócska utat szeretnék mutatni mindazoknak, akik úgy gondolják, hogy szeretnének többet tudni arról az igazságról, amit én abszolút igazságnak nevezek. Még ha ezen szavak hallatán tiltakozol is, hogy objektív igazság nem létezik, tégy egy “próbát”. Én úgy érzem, hogy csak gazdagodhatsz általa.
Amióta ember lakik a Földön, mindig törekedtünk arra, hogy valami tartós értéket teremtsünk a saját és jövendő nemzedék számára. Ha csak a barlangrajzokra gondolunk, már az ősember is tovább akart adni valamit a meglévő tudásból, mert fontosnak tartotta azt, hogy amire rájött az másoknak is értéket és felismerést hozzon az életébe. Az őskori ember azonban, még ahogyan az idő fejlődött és egyre több természeti összefüggést is fedezett fel, a lét rendjét végig tiszteletben tartotta. Tudta, hogy ha kihalássza a tengerből az összes halat, akkor nem lesz utánpótlás. Nem akart többet aratni, mint, amire szüksége volt, mert tisztában volt vele, hogy a Földnek is szüksége van megnyugvásra. Ma ez a gondolkodás kiveszőben van. Az őskori írások Herakleitosz, Hermész Triszmegisztosz és Platón tollából erről tanúskodnak. Ezt a képességet, mely a lélek intenzív érzékenysége arra vonatkozólag, hogy minden tettünknek metafizikai következménye van, hívja a tradíció éberségnek. Aki éber, annak bizonyossága van az abszolút igazságról, s így a fizikai világ teremtéséért felelős szellemi világ törvényeinek tiszteletén alapuló létállapotban él, melyben minden és mindenki EGY. (“Amint fent, úgy lent.”) Mindent lehet, de nem mindent szabad.
Az éberség tehát azt jelenti, hogy a lelkem érzékeny az igazságra. Tudatlanul, tudat alatt, önmagába kódolva ismeri azt. Ismeri az örök lélek szellemi igazságát. Lelki-ismerete van. Mondok néhány nagyon hétköznapi példát, hogy világos is legyen, hogy ez mit jelent.
Tegyük fel, hogy pénzügyi termékeket árusítok. Üzletkötő vagyok, nem elemző. Magát a terméket, annak működési mechanizmusát nem ismerem behatóan, és igényem sincs rá, hogy mélységeiben megismerjem, mert az úgyis túl bonyolult és az másnak a feladata. Én “csak” egy értékesítő vagyok – bár az érték teremtése(?) ebben az esetben nem tisztázott cselekedet – és a munkám célja, hogy eladjam a terméket, mert akkor keresek pénzt. A legkönnyebb út az eladáshoz a kommunikációs technikákon és az alapvető pszichológiai alapismereteken keresztül vezet. Amikor egy potenciális vevővel találkozom, azt mondom neki, amit hallani akar. Ha szangvinikus, akkor “jó fejnek és igazi kemény srácnak” fogom tartani azért, mert “gondoskodik a saját jövőjéről”, ha flegmatikus, akkor pedig “felelősségteljes embernek”, aki a “saját kezébe veszi a sorsát”. Hogy aláírja-e az emberünk a pontozott vonalat, az azon múlik, hogy éppen milyen szavakat használok a megfelelő személyiségtípusú emberrel. Ha ezt sokat és jól csinálom, sikeres vagyok és “élek, mint Marci Hevesen”.
A helyzet az, hogy a terméket mélységeiben nem ismerem, csak azokat a jellemzőit, amelyeket nekem a legfőképpen profitcéllal létrejött(!) anyacég fontosnak tart elmondani. Fogalmam sincsen, hogy az alapkezelő hogyan fekteti be a pénzt, és azt sem mondom el az ügyfélnek, hogy a díjakat rendszeresen vonják tőle attól függetlenül, hogy hozamot értek-e el az ő befektetésén vagy sem. Azt sem tudom (általában), hogy miért van szükség arra, hogy ilyen termékeket árusítani kelljen, csak azt érzem a saját bőrömön, hogy a természetes(nek) nevezett infláció miatt muszáj a pénzt is fialtatni, különben eltűnik a (vásárló)értéke. Ha azonban ezeket elmondom, vállalva azt, hogy a lelkem számára az igazság a döntő, nem írnak alá velem szerződést. Ha lelkiismeretes vagyok – vagyis a lelkem érzékennyé válik arra, hogy mi is az igazság abból, amit eladok – akkor nagy valószínűséggel felkopik az állam. Ez megfelelő hozzáállással nem törvényszerű és lehet is ezt tisztá(bba)n is csinálni. Csak általában nem ez történik.
Azért ördögi ez a mostani világrend, mert az őszinteség (a legtöbbször) nem kifizetődő, csak az a kommunikáció, amit szívesen hallanak azok, akik vásárolni akarnak. Pedig ez az egyetlen módja annak véleményem szerint, hogy pl. az egyébként teljességgel korrupt pénzügyi rendszer egy picikét is jobb irányba forduljon. Ettől persze még nem lesz köze a valódi igazsághoz (=a pénz csak egy jelrendszer és az infláció valójában nem természetes folyamat), de már legalább egy kis csírájában ott lesz a rend irányába történő szándék. A mostani helyzet különben is abból fakadt, hogy bizonyos szellemi törvényeket figyelmen kívül hagytunk és folyamatosan hagyunk. (Normálissá vált az, hogy a jövőt felzabálni és ingyen létrehozott pénzekre ezért folyamatosan növekvő kamatokkal fizetni oké. Pölö.)
Az abszolút igazság a fenti példában az, hogy hazudok önmagamnak. Azzal, hogy nem akarom megismerni a termék teljes működését, s hogy nem mondok el mindent az ügyfélnek arról, amit tud(hat)ok, ha egy picit is jobban képzem/képezném magam. Az ugyanis, hogy ezek a termékek valóban azt fogják-e eredményezni, amiért egyáltalán létjogosultságuk lehet, azon múlik, hogy a termékkel kapcsolatba kerülő szakemberek számára – akik között én is ott vagyok – mennyire fontos az ténylegesen(!), amit bizonyossággal állítanak róla. Tényleg mindenki “mindent” meg fog tenni, hogy a cél megvalósuljon, vagy csak értékesített marketing fogás az egész? (Ha egy sötét szobában teljesen egyedül vagyok és a síri csöndben felteszem magamnak ezt a kérdést, és figyelek, megérkezik a lélek válasza. Az igazság VAN, ami jelen esetben az, hogy 20 év alatt rengeteg minden változhat és aki nem igazán érdekelt, az nem fogja megtenni azt az én pénzemmel, amit nekem ígértek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a befektetés balgaság, csak nagyon sok benne a torz elem, mert nem tisztázottak az érdekek.)
Nézzünk egy másik – szinte banális – példát. Találkozom valakivel, akin egy olyan ruhadarab van, ami szerintem nagyon nem való rá. Ízlések és pofonok jóllehet különbözőek, ha őszinte akarok lenni önmagammal (!), akkor nem mondom neki azt, hogy “ez de jól áll neked!”, sőt, ha igazán(!) szeretem őt, akkor tisztelni fogom őt annyira, hogy megmondom neki azt, amit gondolok. Az abszolút igazság ebben a példában nem az, hogy az a ruhadarab valóban jól áll-e vagy sem (hiszen ez ízlés dolga), hanem az, hogy Én nem hazudok annak az embernek, aki számomra fontos, legfőképpen pedig önmagamnak. Nem választom a “kegyes” (de egyértelmű) hazugságot, hogy a másik számára örömet okozzak, amikor azt mondom, amit ő hallani akar. Magyarul nem adom el magam (a saját talmi kedvességemet, megcáfolva az előző cikkemben írt logikai okfejtést), hogy a jófejségemnek köszönhetően energiát kapjak a másik reakciójából (ugyanis egószinten egy energiaéhes lény vagyok). Ha nekem bizonyosságom van abban, hogy az a ruha nem jó (hiszen megjelent bennem, hogy “ez de gáz!”), akkor nem azzal segítek – leszek IGAZ önmagamhoz -, hogy ennek az ellenkezőjét állítom kedvességből. Ettől még a másik úgy dönthet szabadon, ahogy ő akar, abba ugyanis én nem nagyon tudok beleszólni. Ami a lényeg: Ha mindig azt adod az embereknek, amit hallani akarnak, akkor nem fognak fejlődni. Lehet eufemizálni és bújtatott célzásokat tenni, de az egyenes beszédet nem helyettesíti semmi. Amivel nem értek egyet, arról jófejségből sem állítom, hogy egyetértek vele.
Mivel azonban a világ már teljesen az “eladásról” szól, ezért a kommunikáció megváltozott és mindent elfogadunk, megértünk. Az oktatásban is inkább Ritalint adnak a gyereknek, csak ne kérdezzen túl sokat. A szigorú fegyelem nélküli oktatási rendszer teljesen eltűnt, s a jelenlegi liberálisnak vélt rendszerben persze taníthatom arra a gyerekeket – és szükséges is(!) -, hogy minden lehetséges, de azt is fontos megtanítani, hogy a minden-nel vissza lehet élni és ennek következményei vannak. S ha ezeket meggondolatlanul ki akarja használni egy ifjonc, akkor egy szelíd “elfenekeléssel” nem árt(hat) emlékeztetni őt, hogy ne felejtse el a szabályokat. Nekem is a fenekemre csaptak a szüleim, ha valamit nagyon nem akartam megérteni és szerintem – így utólag visszagondolva – jobb emberré tett engem, hogy eszembe vésték a morál jelentőségét. Mindez azért kell, hogy ne egy olyan világba érkezzünk el, ahol a tanárnak kell félni azért, ha a tudást – vagy az önfegyelem hiányát – nem értékeli. Bizonyára Ti is hallottátok már, hogy egyes helyeken – Magyarországon! – a tanár már nem mer rossz jegyet adni a gyereknek, nehogy a szülő begorombuljon és mondjuk megfenyegesse őt. S ha már az igazságnál tartunk, nem vagyok rasszista és az általánosítást is utálom, de ilyen tetteket familiárisan hiperpigmentált embertársaink követnek el szinte kivétel nélkül. A “politikai korrektség(nek nevezett maszatolás)” szükségessége miatt “persze” hozzáteszem, hogy ezzel nem A romákat akarom en bloc bírálni, csak azokat közülük, akiknek ilyen az “értékrendjük”.
És ha már itt tartunk, érdekes gondolatom van egyébként a Holt Költők Társasága c. filmmel kapcsolatban, mely sokáig a kedvenc filmem volt, tekintve, hogy pont arra tanít, hogyan vessük el a szabályokat és lépjünk ki a hagyományokból úgy, hogy a máBAN – és nem a máNAK – élünk. Carpe Diem, ugyi. Egyrészről persze továbbra tetszik az, hogy gondolkodás nélkül ne fogadjak el semmit és üdvözöljem a személyes tapasztalás értékét, másrészt viszont azt is sugallja a film (megfelelő metafizikai ismeretek nélkül), hogy ne is keressek abszolút igazságokat és mindenáron valósítsam meg önmagam (akár) másokra való tekintet nélkül is. Kicsit most(!) úgy érzem, hogy azért is tud egy ilyen film veszélyes lenni, mert azt a vékony határt, ami ebben az üzenetben az igazság és a hamisság között van, nem mutatja meg. Az öntudatlan ember ugyanis szeret (mert kényelmes) végletekben gondolkodni. “Ha kilépek a megszokásból, akkor 180 fokos fordulatot veszek, mert akkor tuti az lesz a jó.” És itt van a gond, mert ez így NEM IGAZ.
A minőségi (lelki) növekedés szinte mindig fájdalmakon keresztül történik. Ennek legszemléletesebb példája a sport. Ha azt a súlyt emelgeted / távot futod, úszod, stb. ami könnyű, akkor nem leszel jobb soha. Megrekedsz azon a szinten, ahol tartasz. Fejlődni mindig azoktól a súlyoktól fogsz, amit már csak úgy tudsz felemelni, ha majdnem besz@rsz. Kérdezz meg egy élsportolót, igazolni fogja ezt. Ha legyőzöd önmagad korlátait, s – metafizikai szempontból – el tudod fogadni azt is, hogy vannak az életedet befolyásoló olyan tényezők is, melyek nem láthatók, de a fájdalom által erősítenek téged – pl. az a hit, hogy egy bizonyos időnél gyorsabban is lehet futni még -, akkor egy magasabb szintre lépsz. Érdekes megfigyelés számomra, hogy pl. a sport esetén mindenki elfogadja, hogy a szigorú edzések, és sok-sok élvezetről való lemondás által lehet eredményeket elérni, de a pénzvilágban a korlátlan (könnyű) pénz létrehozásáról még a fősodrású közgazdászok is azt mondják, hogy a gazdasági egyensúly egyetlen útja. Érzitek az ellentmondást? (Mondom ezt persze úgy, hogy az a számítógép, amin ezeket a sorokat írom, többek között abból a levegőből teremtett fejlődésből lett olyan modern, amit hangosan bírálok.)
De még tovább megyek…
Volt-e már olyan az életedben, hogy nem azt tetted, amit ígértél? Nekem sokszor. Nem értem oda időben egy megbeszélt találkozóra, nem készítettem el időre a bevállalt feladatot és olyan célokat tűztem ki önmagam számára, amiket nem valósítottam meg. Mindezt azért, mert nem volt olyan fontos. Ez egy klasszikus példája annak, amikor nem maradok igaz önmagamhoz. A kimondott szó, az önmagamnak és másoknak tett ígéret az általam teremtett valóság részeként az egyetemes igazság részévé válik. Arról nem is beszélve, hogy abban a pillanatban, amikor valamit leírok, kimondok, amelyről később kiderül, hogy nem valósult meg az én hanyagságomból, nemtörődömségemből, akkor minden egyes magyarázkodással önmagamat csapom be. Ha magyarázkodsz azért, mert nem az történt meg, amit ígértél, akkor (elsősorban önmagadnak) hazudsz. Ha pedig útközben meggondolod magad, vállald be a döntést és a következményét is!
De ki tud így élni, Józsi? – jön a kérdés. (feltételezem)
A válasz pedig: az, aki úgy dönt, hogy mostantól IGAZ ember lesz. Aki tudja, hogy a kimondott szónak súlya van, mert bizonyosságot szerez arról, hogy szellemi törvények – pl. a rezonancia (rezgés) törvénye – vonatkoznak rá. Olyan ember képes erre, aki nem hazudik csak azért, hogy vegyenek tőle. Aki nem hangoztat jól hangzó politikai szlogeneket azért, hogy ő legyen a befutó, hogy aztán majd amikor be kéne azokat váltani, akkor magyarázkodnia kelljen és hazudoznia. Tudom, ez nagyon nehéz. Ezt magamnak mondom leginkább. Bevallom nektek, hogy bár mindig igyekszem és igyekeztem őszintén írni mindenről, ami ezen a blogon olvasható és úgy gondolom, hogy nem is hazudtam szánt szándékkal soha nektek, voltak olyan pontok, amikor azt mondtam, hogy na, erről nem írok “ilyen összefüggésekben”, mert ettől betámadnak azok, akik “így vagy úgy” gondolkodnak. És inkább azokat a részeket kihagytam. És ez nem jó, ezért változtatni szándékozom ezen. Ki fogom mondani, amit igaznak hiszek – és eddig az “ezt a témát inkább hagyjuk” érzés miatt inkább nem tettem – akkor is, ha az olvasóim fele itt hagy. 🙂 Amikor az Isten megteremtette a világot – vagy más szóval a szellem fizikailag manifesztálódott -, akkor nem úgy tervezte a dolgokat, hogy azok könnyűek legyenek, hanem úgy, hogy érdemes legyen igaz módon élni. Erre mondják a buddhisták azt, hogy az élet szenvedés. Azért “szenvedés”, mert önmagunkkal és másokkal szemben igaz módon élni bitang nehéz.
De ez csak a dolgok egyik része. Van ennél egy nagyobb, kozmikus igazság.
Ismeritek azt a mondást, hogy amikor valakit szerencsésnek tartanak, akkor azt mondják róla: “Ez az ember szerencsés csillagzat alatt született”. Szerencsés csillagzat… Vajon miért mondták ezt az őseink? Lehet, hogy ezt a szólást a hagyomány adta tovább? Mit jelenthet ez? Lehet, hogy a csillagállás tényleg meghatározza azt, hogy az életünket hogyan éljük? Mitől lesz valaki “szerencsés” más pedig “szerencsétlen” csillagzat alatt születő ember? Lehet, hogy a szerencsének köze van ahhoz, hogy a saját utamat járom-e vagy sem? Lehet, hogy feladatunk lenne kideríteni azt, hogy a saját csillagzatunk mit üzen nekünk? Lehet, hogy abból kiderülne a saját utam? Lehet, hogy megérteném a betegségeimet? Lehet, hogy megérteném, hogy mitől találtam rá életem párjára, vagy éppen miért nem találom meg? Egyáltalán mi lehet a “saját utam”, melyek azok a feladatok, amelyek megoldását nem kerülhetem el? Volt már olyan az életedben, mintha bizonyos feladatokat folyamatosan az utadba sodort volna az élet? Mi lehet ennek az oka?
1948 óta tudjuk, 1953 óta képünk is van róla, hogy létezik egy kis kettős fehérje spirál mindannyiunk szervezetében, mely az örökítőanyagok továbbadásáért felelős, s amely “csavarodik, tekeredik és pöndörödik” (ismeritek a viccet, amikor a parasztbácsi barkohbázik) és úgy hívják: dezoxiribonukleinsav, azaz a DNS. Dr. Bruce Lipton – az “észlelés biológiája” élharcosának – kutatásai azt is kiderítették, hogy a DNS-ben lévő információ a gondolatainkkal átírható, vagyis senkinek a sorsát nem determinálja az végletesen, hogy milyen információkat örökölt a génjeiben. Tehát lehet rajta változtatni. Itt jön be a képbe a csillagzat és az öröklött gondolatminta kérdése. Vajon mit kell felismernem az öröklött mintákban és mit üzen nekem a saját csillagzatom azt illetően, hogy végre önmagammá váljak és ha úgy tetszik, megváltsam karmikus sorsomat, “kibogozzam” a lelkem fizikai csomóit? Melyek azok a genetikusan magamban hordott programok, amelyek tudatom nélkül alakítják a sorsomat? Ha felfedem őket, könnyebb lesz-e az életem? Erre egyik kedvenc amerikai sikercoach-om, Tony Robbins azt mondja: „Knowing the road ahead gives you the power of anticipation.” (=Az előtted álló út ismerete a megérzés erejével ruház fel téged.)
Tudjuk tehát, mert számtalan kisérletettel bizonyítást nyert, hogy a biológiai örökítőanyag ebben a kis kettős fehérje spirálban található. De mégis miből keletkezett – és mit örökített tovább – az első DNS azon túl a meglehetősen tudománytalan megállapításon túl, hogy a nagy semmiből az ősrobbanás által “egyszer csak” a maga tökéletességében létrejött? Mi az a megingathatatlan tudományos tény, amely bizonyító erővel szolgálna arra vonatkozólag, hogy ez NEM a szellemi világ akaratának következménye, ha úgy tetszik Isten “műve”, s az “első” örökítőanyagba belekódolták az összes olyan szellemi törvényt, mely utat mutat minden megszülető embernek a saját útjának megtalálásához? Ha ez nem így lenne, mitől működne rengeteg alternatív gyógyászati – pl. gyógynövények szerepére alapuló analitikus – módszer, a különböző konfliktus-típusok feltárására létrejött új medicina / germán gyógytudomány vagy pl. az évezredes, őskori hagyományra alapuló kauzális, azaz karmikus feladatok ok-okozati viszonyát vizsgáló asztrológia? (Aki nem hiszi, járjon utána, én készíttettem magamnak egy valódi – nem bulvár kamusta, hanem rengeteg személyes információra és az életem ok-okozati történéseire alapuló – részletes, kauzalitást vizsgáló horoszkópot, amely döbbenetes felismerésekre vezetett rá. Többek között ennek köszönhető az, hogy ezt a bejegyzést bátorkodtam megírni.)
Ha pedig a jelenlegi tudásunk és ismereteink szerint az evolúciós folyamat legelső láncszemének – az élet létrejöttének – a kezdetét nem tudjuk semmilyen tudományos ténnyel bizonyossággal alátámasztani, akkor mi az, ami kizárja azt, hogy a legelső “láncszem” a szellemi világ akaratából és törvényei szerint teremtetett? És ha ez így van – mert gondoljatok csak bele, hogy a fogalmunk sincs honnan származó(!) gondolataink és bennünk lévő intuíció micsoda teremtő erővel bírnak, hiszen azok következménye a teremtett világ összes vívmánya és szörnyűsége, amit nap, mint nap élvezünk és szenvedünk -, akkor érdemes-e vizsgálódás tárgyává tenni a szellemi világnak azokat a megismerhető törvényeit, amelyből a fizikai világ egyáltalán létrejöhetett?
“Józsi… tegyük fel, hogy igazat mondasz. Mégis mit kezdjek ezzel az információval?”
Félreértés ne essék, én is csak kapiskálom a témát egyelőre, de érzem benne az igazságot. Minden, ami a fizikai világban létezik, egy következmény. Akár gondolatok – melyekről soha nem lesz 100%-osan bizonyítható, hogy valóban az emberi agy termékei (s az agy nem csupán egy adó-vevő, mely a végtelen intelligenciából „táplálkozik” a rezgésszintjére beállt gondolatokkal) – , akár valamilyen “megmagyarázhatatlan” természeti és humán evolúció eredményeként jön létre a látható világ és annak legapróbb elemei, a rend nem “önmagából” származó, hanem valami természeten túli EGYség részeként létező következmény. A szellemi világ, a LÉT törvényei által “szabályozott”, melyben minden és mindenki EGY (a “mindegy” szó számtalan nyelvben magában rejti ezt az azonosságot: “mindegy”, “alles eins”, “all the same”, “lo mismo”, “tout de meme”), s ennek a szellemi világnak a törvényei vonatkoznak rá a benne élőkkel együtt. Egyre inkább az a hitem, hogy a “szabad akarat” csak egy eszköz (erről írtam már a Szabad vagy nem szabad (vagy) c. írásomban is), mely lehetőséget nyújt arra, hogy a saját utamat járjam a gondolataim és döntéseim felelősségének felvállalásával(!) és ha éppen nem teszem, akkor a saját felismeréseim által visszalépjek rá. Arra az útra, melyben ún. karmikus feladatokat kell megoldanom ahhoz, hogy azok feloldása által elérjek egy magasabb létrendi szintre. Ha úgy tetszik, erről szól a megváltás folyamata, ami a keresztény világképnek és Jézus történetének is legfontosabb üzenete. Ahogy Kurt Tepperwein írta a “Szellemi törvények” c. könyvében: “Senki nem ismeri az utat, ami előtted áll […] Ez a Te utad.”
Az, hogy a világegyetem és a benne lévő “dolgok” a véletlenszerűség eredményei, igen könnyen megkérdőjelezhető. És ezt nem csak azért mondom, mert ha pl. egy számítógépet szétszedsz és belerakod egy zacskóba, azt a büdös életben nem tudod addig rázni, hogy ismét számítógép legyen belőle “véletlenül” tökéletesen összeállva, hanem mert a tudomány számára az erkölcs, az intuíció és a lelkiismeret fogalmai soha nem lesznek megkérdőjelezhetetlenül bizonyíthatók még akkor sem, ha a test biokémiai folyamataiban a működésük bizonyos szinten leképezhető. (Mint ahogyan a szerelem érzését már sikeresen leképezték néhány örömhormon felszabadulásának eredményeként. Szevasz.) Ha a tudomány sokak által idézett jeles képviselőinek életrajzát megnézitek (köztük Albert Einsteinét is pl.), akkor látható tendencia az, hogy szinte mindannyian az életük végén hívő emberekké váltak, mert rájöttek, hogy bizonyos láncszemekre – akárhogy is vizsgálódnak – nem fognak tudni rálelni. A híres tudósok szellemi világ felé történő fordulásáról jóllehet a félelemre és végnélküli haszonra épülő materiális világnézet képviselői ritkán beszélnek, mert akkor lehet, hogy sokkal több irányíthatatlan boldog ember élne ezen a Földön, az meg nem buli. Nekem egyre inkább olybá tűnik, hogy minden olyan egyenlet, melyből kimaradnak a szellemi szféra törvényei (ha úgy tetszik, “az Isten”), valamilyen torzulásba fordul.
A szellemi törvények igazsága bár nem tapasztalható olyan közvetlenséggel, mint a gravitáció, mégis nap mint nap érezzük, hogy tényleg az árral úszunk-e, vagy éppen az ár ellen. Ha megtanulunk a MOST-ban élni, ez ott lüktet a szívünkben, mert az “üzenet” folyamatosan jön valahonnan. Meggyőződésem, hogy a tisztasággal átitatott boldogság és a valódi egyensúly érzete abból származik, hogy a megértéshez a személyes életfeladataink megoldása által érünk el. A lelkünk valójában mindig tudja azt, hogy a mindennapi tevékenységeinkkel valóban a saját utunkat járjuk-e vagy csak hagyjuk, hogy elteljen az élet valahogy. Ezt pedig leginkább úgy tudjuk lemérni (szerintem), hogy amikor menni kell az út végén, akkor nem félelemmel teli, hanem méltósággal fogadjuk el a halált, mely értelmet ad az egész utunknak itt a fizikai valóságban. A sorsszerűnek tűnő véletlen találkozások, a szinkronicitás jelensége és a lelkiismeret megléte pedig a legjobb útjelző táblák ezen az úton – legalábbis számomra -, és érdemes odafigyelni rájuk.
Végezetül egy kulcsfontosságú gondolat.
Minden emberben benne van egy ún. Lilith, a “kisördög” – ahogy a mondás is tartja -, s az elmúlt hetek intenzív önvizsgálatának köszönhetően bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy a legfőbb feladatunk megérteni azt, hogy ez a kicsi “ártatlannak” tűnő kisördög – a bennünk lévő ún. negatív pólus – hogyan szegődhet a szolgálatunkba, a karmikus feladatunk megértésében és feloldásában.
Bevallom, ez csupa-csupa feladat, ráadásul nem is a könnyebbik fajtából, de hát azért emelgetek nehéz súlyokat a kondi teremben, hogy fejlődjenek az izmaim. Különben nincs sok értelme lejárnom.
Most pedig egy finom pohár tiszta vízzel fogom befejezni ezt az elmélkedést, s kívánok nektek kicsattanó egészséget és örömteli kihívásokat!
